Jelenlegi hely

Georges Bataille: A maszk*

Mindazon rejtélyek közül, melyeket az élet rövidsége
mindannyiunk számára felkínál, a leginkább nyugtalanító és a legtöbb jelentést
hordozó talán az, amelyik a maszkok jelenlétéhez kötődik. A felfoghatatlan
univerzumban nincs más emberi azokon a leplezetlen arcokon kívül, amelyek
egyedüliként nyitnak ablakot az idegen vagy ellenséges látszatok uralta
káoszra. Az ember elviselhetetlen magányából csak akkor lép ki, ha embertársai
egyikének arca kiemelkedik az összes többi ürességéből. Ám a maszk az embert
még félelmetesebb magányba taszítja: hiszen a maszk jelenléte azt jelenti, hogy
az, ami általában megnyugtat, hirtelen a rettegés titokzatos kényszerével
telítődik, ha álarc mögé kerül az emberi, és már nincs más jelen, csak az állatiasság
és a halál.

Az álarcosbál leszűkíthető az emberek között játszódó
komédiára. Ez azt jelenti, hogy a reflexió és a szokás megfosztja az álarcokat
az „éjjeli borzalom” ama hatalmától, mely eredendően a sajátjuk volt.
Mindamellett ez a lefokozás soha nem olyan mértékű, hogy az ősi borzalom többé
ne lenne megjeleníthető. Mindannyiunk tudatának van egy sötét rejteke, mely
gyermeki alakban továbbra is őrzi egy álarc rémítő jelentését. Természetes
ugyanakkor, hogy miközben az értelem fejlődése a világot humanizálja azáltal, hogy megjelenési formáit megjósolhatóvá teszi,
ez a jelentés elvész. Ám a gyermeki képzetek hátterét alkotó sötétlő káosz nem
megvetendőbb képzet, mint a könyvek civilizált világa. Márpedig az álarc továbbra is rendelkezik azzal az
erővel, hogy a káosz titokzatos megtestesüléseként megjelenjen az unalom
átlátszó és megnyugtató világának küszöbén.

Ha most azon igyekszem, hogy elképzeljem magamnak a maszkot,
miközben engedem magam eljutni gyermeki ártatlanságomig – amit nem színlelve,
hanem elhatározással teszek, valami mélységes lelkesültség érzésétől támogatva –,
a maszk e jelenlétében jóval többet vagyok kénytelen felismerni, mint a káosz
puszta ellenségességét. Ugyanis a maszk
maga a testté vált káosz
. Hozzám hasonlóként van jelen előttem, és ez a
hozzám hasonló, aki az arcomba néz, a saját halálom képét öltötte magára: e
jelenléttel a káosz már nem az ember számára idegen természet, hanem maga az
ember, aki fájdalmával és örömével az embert elpusztító erőt kelti életre, az
ember, akit elragadott e káosz, ami az ő megsemmisülésével és romlásával
azonos, az ember, akit démon szállt meg, a természet ama szándékát
megtestesítve, hogy őt tönkretegye és elpusztítsa. Az, amit az egyik arc a
másik számára szüntelenül közvetít, az emberi élet számára olyan értékes, olyan
megnyugtató, mint a fény. Ha ez a közvetítés valamilyen brutális elhatározás
következtében megszakad, ha a maszk az arcot visszaadja az éjszakának, akkor az
ember nem több emberellenes természetnél, és az ellenséges természetet teljes
egészében átjárja az álarcot öltött ember alattomos szenvedélye.

Többé egyetlen ábrázolás sem ellentétes a tudományéval. A
tudománnyal összevetve, mely valamennyi lehetséges látszatból az emberi
értelemnek megfelelő valóságot hoz létre, a maszk is hasonló elszántsággal
téveszti össze a világot az élő emberrel, ugyanakkor az ember jelenlétét a
világban a vad természet kifejeződésévé alakítja, miközben az ég és a föld
övezeteibe szenvedő vagy boldogítóan kegyetlen életet lehel. Valójában a maszk
a világot inkább isteni rangra emeli, mint humanizálja. Ugyanis az a jelenlét,
amit bevezet, már nem a bölcs megnyugtató jelenléte: a maszk felbukkanásával az
állati természet mélyéből előtörő isteni erő válik nyilvánvalóvá. A szabályok
és az előírások, a társadalmi élet vagy a természet törvényei sem a maszkot,
sem az istenséget nem kényszerítik. E szent arcok kegyetlensége, állatiassága
és „aszociális természete” éppen olyan erőteljes, mint valamely, a moralitással
és az értelemmel szolidáris Isten. Ám az emberi szabályszerűség kegyetlen
lerombolását – ami tulajdonképpen az isteni természet sajátja – az állatiasság
és a maszk leleplezi, míg az a tiszteletre méltó kép, amelynek Pascal megvetése
a „filozófusok Istene” nevet adta, elfedi.

A nyílt arcok
összhangjában annak a rendnek a megnyugtató stabilitása mutatkozik meg, amely a
föld átlátható felületén jött létre az emberek között. Ám ha az arc bezárul és
maszk fedi el, stabilitása és földközelsége megszűnik. A maszk azoknak az
elszenvedett és megjósolhatatlan változásoknak a bizonytalanságát és
fenyegetését közvetíti, melyek éppen olyan elviselhetetlenek, mint a halál. A
maszk megjelenése felszabadítja mindazt, amit a stabilitás és a rend érdekében
leláncoltak. Ha pontosan akarjuk elképzelni magunknak az éjjel és a nappal e
halálos ellentétét, akkor azokból az alapelemekből kell kiindulni, amelyekkel a
tudomány szembesül. Itt mindig olyan eredményekről van szó, amelyek előre
láthatóak és vég nélkül ismétlődhetnek: ezzel szubsztanciális jellegre tesznek
szert, és már nem függenek az időtől. Valamely test szabadesésének
megismétlődése mindig lehetséges, és mindig kiszámítható a gyorsulása is.
Ellenben lehetetlen az időn kívül leírni egy olyan változást, mint amilyen a
halál, aminek a bekövetkezése végérvényes. A testek szabadesése az
örökkévalóság jellegével bír, vagy legalábbis igényt tart rá; egy ember halála
viszont az idő jellegére mutat rá, melynek minden egyes pillanata a semmibe
veti vissza az azt megelőző pillanatot. Az idő nem szünteti meg a testek
szabadesését, hiszen az kívül marad az időn; ám megsemmisíti a halandó
létezőket, akiket a hatalmában tart. Márpedig a nyílt és „kommunikatív” arc az
egyik embertől a másik felé azt a tudást közvetíti, hogy az emberi élet a
társadalmi rend számára éppen olyan lényegi és igaz, mint a szilárd testek
örökérvényű szabadesése: ennélfogva a homo
sapiens
arcát jelenti tudásának kielégítő birtokában. Ám elegendő egy maszk
ahhoz, hogy a homo sapienset
visszavesse egy olyan világba, melyről nem tud semmit, mert ő az idő természetével,
annak kegyetlen és előre nem látható változásaival bír. Az idő a megöregedés
örökkévalóságát vezeti be a maga sötétségéből szakadatlanul újjászülető
káoszba. A szerető, ifjú és maszkot
viselő
emberben ölt testet. A zuhatagos élet a homo sapienset a tankönyvek sekélyességéhez utasítja: egyedül a homo tragicus tarol egy olyan történelem
megsemmisülést és halálos pusztítást kísérő robaja közepette, amelyről nem
tudunk semmit, mert belőle csak egy mindörökre eltemetett, mindörökre hiábavaló
múlt ismerhető meg.

Az élet, amennyiben azonos az öntudattal, inkább kérdés,
mint válasz. Mi a természet? A világ? És mi az idő, ami ezeket
csillapíthatatlan rohanása elébe veti? És mi hát maga az ember, aki kérdésként
áll a saját élete előtt? Az állítások, melyeket az egymást követő századok
válaszként megfogalmaztak, összegyűltek, egybeépültek, és elbizakodott munkájuk
rég eltüntette a még élő, a mámoros ember észjárását követő rejtély ősi
formáját: a maszkkal borított
arctalanság átadta a helyet a békés szkepticizmusnak. Az ember tragikus sorsát
beteljesítő kegyetlen mámor megtestesülését az ernyedt üresség követi. A
gyermeki képzetek valamennyi éjjeli formát átalakították a megoldhatatlan
rejtélynek azzá az ijesztő tükrévé, amit a halandó ember tart önmaga elé: ám a
bölcsesség eltávolít az éjszaka ámító játékaitól – hogy azokat a tiszta arcú
nappal konvencióival helyettesítse. Az boldog csupán, aki a tűző napon újra
rátalál arra a teljes sötétségbe zárt belső pontra, ahonnan kiindulva újra
feltámad a vihar. Boldog az, akit az üres és elégedett arcok keltette undor
arra az elhatározásra bír, hogy maga is maszkot öltsön: így elsőként talál rá
újra mindazok viharos mámorára, akik haláltáncot
járnak az idő zuhatagán. Észre fogja venni, hogy a válaszok a kutyák elé vetett lerágott csontokhoz hasonlóan csak a
munka békés rabszolgaságának fenntartására alkalmas képletek. Öröme ekkor
gyermekkora éjjeli rettegéseiből újraéled majd, mert az ellenállhatatlan
éjszaka, melyben elmerül, nem kevésbé mámorító, mint a leplezetlenség iránti
vágy.

Szabó László fordítása

 

Jegyzetek:

* Georges Bataille: Le masque. Oeuvres completes II. Écrits posthumes 1922–1940. Paris, Gallimard,
1970. 403–406.

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer