Jelenlegi hely

Molnos Péter: Az „áhított zsákmány” és a futni hagyott vad – Szerzeményezés a kizökkent időben

Molnos Péter

Az „áhított zsákmány” és a futni hagyott vad

SZERZEMÉNYEZÉS A KIZÖKKENT IDŐBEN

 

A második világháború vége a Herzog-gyűjtemény örököseit, Herzog Mór Lipót gyermekeit merőben különböző helyzetben találta. A már 1942-ben munkaszol­gá­latra behívott, majd az orosz frontra került Herzog András ekkor már valószínűleg évek óta nem élt. Öccse, Herzog István mindvégig Budapesten maradt, s a legdrá­maibb hónapokat a spanyol nagykövetség védelme alatt álló házban vészelte át. Életét nagy valószínűség szerint annak köszönhette, hogy testvére, András volt fele­ségének új férje, a korábbi – egyébként maga is a Gestapo elől menekülő – kor­mányfő fia, ifjabb Bethlen István gróf a legnagyobb bajban megszervezte számára a védett házba való menekülés lehetőségét. A harmadik örökös, Herzog Erzsébet, férje révén részese volt a második világháború egyik leghíresebb mentőakciójának: ő, vala­mint a Weiss, a Kornfeld, a Mautner és a Chorin család további 22 tagja a Waffen SS-t képviselő Kurt Becher ezredessel kötött megállapodásnak köszönhetően – a Weiss Manfréd művek 25 éves bérleti jogáért cserébe – sértetlenül elhagyhatta az orszá­got, majd Portugá­liában, később pedig az Amerikai Egyesült Államokban tele­pe­dett le.1

Az elkövetkező néhány esztendő során számos remekmű érkezett vissza a Csánky Dénes által a közeledő front elől Nyugatra szállított vagy a menekülés utolsó hazai állomásán, Szentgotthárdon hagyott műtárgyanyagból. Az egyik első, már 1945 au­gusz­­tusában hazatérő „csomagban” volt Herzog István néhány kimagasló értékű fest­ménye, melyek története kitűnően jellemzi a háború végét követő néhány év izgal­mas, nagy közhaszonnal kecsegtető, ugyanakkor rengeteg enyhébb vagy súlyo­sabb erkölcsi dilemmát is felvető múzeumi és politikai manővereit.

A vagyonától megfosztott, anyagi nehézségekkel küzdő báró augusztus folya­mán informális csatornákon felvetette, hogy a Szentgotthárdról frissen visszatért képei közül néhányat értékesíteni kíván. Több gyűjtővel tárgyalt, de az általuk kínált sze­mér­metlenül alacsony árat nem volt hajlandó elfogadni. Egy, a Szép­mű­vészeti Múze­um Irattárában őrzött, 1945. szeptember 4-én írt hivatalos emlékeztető szövege szerint „ekkor merült fel a gondolat, hogy gyűjteményének egyes darabjait a múze­um részére kellene megvásárolni”.2 Az intézmény feltűnően jól értesült, a gyűjtőkkel kitűnő kapcsolatot ápoló restaurátora, Varjú Domokos augusz­tus 22-én eladási megbízást kért és kapott Herzogtól, s ezzel felszerelkezve elkezdődhetett a nagy terv gyakorlati kivitelezése.3 A múzeum frissen kinevezett igazgatója, Genthon István nyeregben érezhette magát, hiszen a kért vételárat az új kormány pénzügym­nisztere egyetlen pillanat alatt előteremtette. Ez a szokatlan gyorsaság nem volt véletlen: az az Oltványi Imre állt ekkor a minisztérium élén, aki több művészeti monográfia szerzőjeként, a Magyar Művészet című folyóirat 1935–1938 között felelős szerkesz­tőjeként, és nem utolsósorban nagy tapasztalatú műgyűjtőként pontosan tudta, hogy egyszeri és megismételhetetlen lehetőséget kínált fel nekik a magyar történelem aktuális fordulata. Genthon levelet írt Olt­ványinak, amelyben röviden összefoglalta a helyzetet: „Arról van szó, hogy az egyik Herzog báró képeit el akarja adni s rövid opciót adott rá. Greco, Goya, Renoir, Monet, Magnasco stb. vásznairól van szó, mint tudod. Az árak mérsé­keltnek látszanak, a nemzetközi műpiachoz képest komi­kusan alacsonyak. Nem kérek Tőled mást, csak azt, hogy tisztelj meg a hivatalban pénteken vagy szomba­ton délelőtt öt percre, megnézni az áhított zsákmányt. Tu­dom, hogy ebben az esetben Nálad nyert ügye van a múzeumnak.”4

Oltványi a képek megszemlélése után azonnal, még augusztus 17-én ígéretet tett az összeg előteremtésére, amelyet Herzog – jogosan tartva az egekbe szökő inflá­ciótól – 650 darab 20 frankos Napóleon-aranyban kötött ki. Az alku szerint Greco Apostolfeje 300,5 Isenbrant háromrészes oltárképe 250,6 valamint Monet Bárkák7 és Renoir Leányfej8 című képe 50–50 Napóleon-aranyért került volna a Szépművészeti Múzeum tulajdonába.9 Az árak – Genthon kifejező szavaival szólva – valóban komi­kusan alacsonyak voltak, sőt mélyen alulmúlták a Herzog Mór Lipót által annak idején kifizetett összegeket – nem annyira a képek valós értékét, inkább a különleges történelmi szituációt és az eladó kiszolgáltatottságát jellemezték. A manapság jócs­kán 10 millió eurónál többet érő Monet-festményért kért 50 Napó­leon-arany mai áron megközelítőleg 4 millió forintnak felelne meg. Ennek Herzog Mór Lipót az 1912-es vásárlás során több mint az ötszörösét fizette ki.10

Az üzlet nyélbe ütése elől látszólag minden akadály elhárult, de az utolsó pilla­natban valami mégis közbejött: mikor augusztus 22-én délelőtt 10 órakor a múzeum megbízottai, Varjú Domokos és Farkas Zoltán felkeresték a lakásán Herzog Istvánt, meglepve szembesültek azzal, hogy az eladó addig nem hajlandó aláírni az aranyak átvételéről szóló nyugtát, „amíg a Pénzügyminisztertől mentesítést nem kap a későb­bi rendelkezés folytán esetleg bevallandó és beszolgáltatandó Napóleon-aranyakra”.11 Herzog látszólagos akadékoskodása – ismerve az előzményeket, család­ja alig egy évvel korábbi teljes állami kisemmizésének történetét, valamint az arany kötelező bejelentéséről és beszolgáltatásáról szóló aktuális pletykákat és cikkeket – teljesen érthető volt, ám a múzeum emberei nem voltak hajlandók kompromisszum­ra.12 Figyel­meztették őt, hogy utólagos feltételeket nincs módjuk teljesíteni, a kial­kudott vételárat letétbe helyezik, és ezzel egy időben kérni fogják a festmények tulajdon­jogának bírói rendezését. Herzog nem engedett a nyomásnak, így augusztus 29-én lejárt az általa megadott vételi opció: az üzlet, a Szépművészeti Múzeum törté­netének egyik legnagyobb szerzeményezése látszólag kútba esett. Két nappal később a bárót minden bizonnyal évtizedek óta jól ismerő muzeológus, Meller Simon is beszállt a puhítási kísérletbe: elment a gyűjtő lakására, és közösen megjelentek a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának irodájában. Genthon nyomatékosan közöl­te Herzoggal, hogy „az eladott festményeket állami tulajdonnak tekinti, és hogy vonakodása esetén a vételárat letétbe fogja helyezni és pert indít a tulajdonjog meg­állapítása végett”.13 A fenyegetés egyelőre nem használt, Herzog István ez alka­lom­mal is megtagadta a pénz átvételét.

Genthon szeptember 5-én a Közalapítványi Ügyigazgatósághoz, a Szép­mű­vészeti Múzeum jogi képviselőjéhez fordult, amelynek főügyésze, dr. Abaffy Gyu­la már másnap levelet írt Herzog Istvánnak. Közölte vele, hogy jogi értel­me­zésük szerint a kérdéses képek már a múzeum tulajdonát képezik, és ezen sem­mit sem változtat, hogy a kialkudott vételárat az eladó nem volt hajlandó átvenni. Elő­irányozta, hogy ha Herzog szeptember 7-én délután 2 óráig sem venné át a 650 Napóleon-aranyat, akkor azokat a Magyar Nemzeti Bankban fogják letétbe helyezni.14

A levél tartalmazott egy rövid, fenyegetésnek is értelmezhető kitételt,15 amelyen Herzog István minden bizonnyal alaposan elgondolkodott: feladta eredeti szándékát, és a kért biztosíték nélkül is rábólintott a megállapodásra. Szeptember 20-án nyugta ellenében átvette a festményeiért járó 650 aranyat a Szépművészeti Múzeum igazga­tó­ságától, s így „a képeladás ügye minden formának megfelelő törvényes befejezést nyert”.16

Genthon méltán volt elégedett, hiszen a múzeum történetének egyik, ha nem a legjobb üzletét kötötte meg, alig pár hónappal a világégés után. Rövid levélben be­számolt Oltványinak az ügy megnyugtató lezárásáról, megköszönte a miniszter hatha­tós támogatását, és a reményteli jövőt is felvillantotta: „Az az érzésem, hogy amíg a múzeumnak ily nagyvonalú, biztos ízlésű és gyorsan cselekvő pártfogói van­nak, bizalommal tekinthet a jövője elé, bármily nagy sebek is érték a közel­múlt­ban.”17

A Herzog-kollekció maradványa azonban még számos potenciális „zsákmányt” rejtett, így Genthon – egy vérbeli gyűjtő elszántságával – tovább ütötte a vasat: az elsőként kiválasztott képek mellé még kettőt igyekezett becserkészni a Szentgott­hárdról visszahozott műtárgyak közül. Goya Ivók18 és Courbet Forrásnál19 című képének 500, illetve 50 Napóleon-aranyra rúgó árát a korszak egyik hirtelen fele­melkedő, ellentmondásos megítélésű politikusától, dr. Balogh István államtitkártól próbálta kijárni, aki Oltványihoz hasonlóan akkorra már műgyűjtőként is hírnevet szerzett.20 Genthon 1945. augusztus 30-án megírt levele azonban nem hozott ered­ményt: az akkoriban még eredeti, ma már csupán egy későbbi utánzatnak tartott Goya-kép kisiklott a kezei közül, és hamarosan elhagyta Magyarországot, míg a Courbet-festmény csupán évekkel később, rendőrségi és jogi eszközök bevetése árán került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. A megszerzés módja ekkor már korántsem volt annyira bravúros, mint az első üzlet alkalmával: az egyre keményedő diktatúra keretei között a politika a korábbi évekkel ellentétben a jog és a gentleman agreement helyett a nyers erőt vetette be a szerzeményezés folyamán.

Az új módszer egyik alappillére egy abszurd szabály következetes érvényesítése volt: a holokausztot túlélő, nem egy esetben súlyos anyagi nehézségekkel küzdő zsidó gyűjtőknek tetemes, a művek értékének tíz százalékát kitevő vámot és egyéb illetéket kellett fizetniük azon műtárgyak után, amelyeket tőlük a magyar hatóságok 1944 májusa és júniusa között elkoboztak, majd a front elől Nyugatra szállítottak. A szerencsésen megmenekült és az ún. ezüstvonattal Budapestre visszahozott tulaj­do­naikat tehát csak akkor kaphatták meg, ha lerótták ezt a tartozást, ellenkező eset­ben a műveket a Vámhivatal, illetve a Magyar Államrendőrség a „hazahozatali illeték” fejében kíméletlenül lefoglalta és zárolta. Ez történt Herzog István egy sor képével, többek között El Greco Krisztust megfosztják a ruháitól,21 Zurbarán Szent András,22 Vivarini Madonna szentekkel23, Ribot Csendélet24 és Courbet Forrás25 című festményével.26 A már 1947 májusában hivatalosan Herzognak ítélt művek kö­zül kettőt, Koninck Tájképét27 és Zurbarán Szent Andrását Herzog István (illetve hivatalos gondnoka, Herzog Istvánné) 1947. július 17-én több mint 6 ezer forint illeték és becslési díj befizetése ellenében visszakaphatta.28 E művek sorsa sem került azonban nyugvópontra, ugyanis Herzog Istvánnét 1948 végén „fizetési eszközökkel elkövetett visszaélés” bűntette, pontosabban műtárgyak csempészése miatt eljárás alá vonták,29 négy festményét pedig bűnjelként lefoglalták.30 Ez az epizód jelentette a krimibe illő kacskaringós történet utolsó fejezetének nyitányát: Zurbarán, Vivarini, Courbet és Ribot említett festményei a gazdasági rendőrség letétjeként 1948. novem­ber 2-án újra a Szépművészeti Múzeumba kerültek,31 ahol 1951-re – már Oltványi Imre igazgatósága alatt – valamennyit leltárba vették.32

A gyűjtemény darabjainak külföldre csempészése néhány esetben sikerrel járt, s akadt olyan eset is, amikor egy-egy kapitális mű engedéllyel hagyta el Magyar­orszá­got. E kivételes darabok közé tartozott Gauguin Csendélet Laval portréjával című festménye,33 amely több, egykor Herzog András gyűjteményéhez tartozó re­mek­művel együtt 1947 április végén érkezett haza Münchenből. A fennmaradt bon­tási jegyző­könyvek tanúsága szerint április 25-én kerültek sorra azok a ládák, amelyek a legnagyobb értékeket rejtették. A köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művé­szeti alkotások miniszteri biztosának hivatalában, a Dózsa György út 41.-ben lezaj­lott eseményen többek között a miniszteri biztosként heroikus munkát végző Jeszenszky Sándor, valamint a Szépművészeti Múzeumot képviselő Genthon István, Pigler An­dor, Garas Klára és Farkas Zoltán vett részt.34 A „II. U. 77.” jelzésű, 30 kg tömegű ládából El Greco Olajfák hegyén című képe került elő,35 míg a „II. U. 76.” feliratot viselőből Herzog András kollekciójának olyan kivételes koronái, mint Greco Szent András kereszttel,36 Corot Margarétás hölgy,37 Nicolas Maes Női arckép és Gauguin Csendélet Laval portréjával című alkotása. Az utóbbi, a „vakkeret mentén behorpad­va, egyébként sértetlen” állapotban előkerült festmény alig egy esztendeig tartó há­nyattatása az Andrássy úti palotából a budafoki sziklapincén, a politikai rendőrség svábhegyi villáján, a Szépművészeti Múzeum alagsorában lévő „rókalyukon”, a fedet­len Hangya-teherautó platóján, a pannonhalmi apátság pincéjén, a szentgott­hár­di cisz­tercita apátság óvóhelyén, az osztrák állomások között kavargó vasúti vago­non át az amerikai csapatok müncheni központi gyűjtőraktáráig, a Central Collecting Pointig tartott, ahonnan közel két év múlva tért vissza Budapestre.38

A „vámkártya” kijátszása természetesen a Herzog Andrást képviselő exfeleség, ifjabb Bethlen Istvánné ellen is megtörtént: a külföldről visszatért festmények csak úgy kerülhettek a jogos örökösök birtokába, ha lerótták a hazaszállítás költségeit és a tíz-százalékos illetéket. Ezt a hatóságok 31 661 forintban állapították meg, amely­nek pénzbeli kiegyenlítésére a családnak feltehetően nem sok esélye volt. A kiutat a gyűjtemény egyik darabjának beáldozása jelentette: az örökösöket képviselő Oppler Emil ügyvéd a Szépművészeti Múzeum javára felajánlotta Chardin Pulyka­csendélet című festményét,39 amelyet Genthon javaslatára – némi huzavona után – a pénzü­gyminiszter elfogadott. Az így létrejött megegyezésnek köszönhetően 1948. július 7-én Oppler átvehette Gauguin Csendélet Laval portréjával című alkotását, s egy­idejűleg elfogadta, hogy „a festmény további intézkedésig az ország területéről ki nem vihető”.40

Nem meglepő, hogy az új viszonyok között a család a festmény eladása mellett döntött, hiszen a munkaszolgálat idején elpusztult András nővére és annak férje, Weiss Alfonz – akit sógora a végrendeletében vagyonának és gyermekeinek gondno­kául is kijelölt – ekkor már évek óta külföldön élt, s a család itthon maradt tagjai is a mielőbbi költözést tervezték. Az ügyvédnek átadott festmény hamarosan Herzog András egykori feleségéhez, ifj. Bethlen Istvánnéhoz került, aki Donáth Pált bízta meg az eladással. A neves, évekig Párizsban élő műkereskedő még júliusban felkereste a Szépművészeti Múzeum igazgatóját, hogy a Gauguin-képhez kiviteli engedélyt sze­rezzen. Genthon az ügy kényes voltára, a várható hírlapi támadásokra hivatkozva Bó­ka László államtitkárhoz fordult, miközben maga érezhetően az engedély mega­dása mellett érvelt.41 Hangsúlyozta, hogy a „Szépművészeti Múzeumnak két Gauguin-­képe van, melyek közül az egyik – Fekete sertések – a mestert sokkal jobban repre­zentálja”. Az igazgató azt is fontosnak tartotta közölni, hogy „a vevő minden­ben a törvényes rendelkezésekhez óhajtja tartani magát, a valutát a Nemzeti Bank pénz­tárába befizeti s a szokásos illetékeket kiegyenlíti”, de mindennek ellenére azt is lerögzítette, hogy az engedélyt csak abban az esetben hajlandó megadni, ha a felettes hatóság erre felhatalmazza.

A minisztérium válasza már másnap, augusztus 3-án megérkezett, amelyben Bóka a múzeumi szakvélemény alapján és a „valutapolitikai érdekek” figyelembevételével nem emelt kifogást a kiviteli engedély megadása ellen.42 A festmény a fennmaradt források tanúsága szerint szeptember elején – valószínűleg Donáth Pál közre­mű­ködésével – átlépte a határt, szinte pontosan abban az időben, amikor a Herzog család utolsó otthon maradt tagjai, a kép egykori tulajdonosának leányai és édesany­juk végleg elhagyták hazájukat.

 


 

Jegyzetek:

 

1 Kugyela Ákos: A Weiss Manfréd konszerntől a Rákosi Mátyás Művekig: egy családi vagyon végnapjai. Archívnet. XX. századi történeti források, 2004/6.

2 Genthon István és Varjú Domokos által aláírt „Pro memoria”, 1945. szeptember 4., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

3 Az augusztus 22-én kelt, augusztus 30-ig érvényes megbízólevél szeptember 5-én készített másolata, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945. Az alább felsorolt képeken kívül a megbízólevélen szerepelt még Magnasco Tájképe 30, Van Coelen Női arcképe 25 és Goya Ivók című festménye 500 Napóleon-aranyért.

4 Genthon István keltezetlen levélfogalmazványa Oltványi Imre pénzügyminiszternek, 1945. augusztus, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 204/1945.

5 El Greco: Szent Jakab apostol (Tanulmányfej), 1600 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9048.

6 Adriaen Isenbrant: Krisztus a kereszten Szent Andrással, Szent Mihály arkangyallal és Assisi Szent Ferenccel, 1510 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9047/a; Adriaen Isenbrant: Keresztelő Szent János (az oltár bal szárnya), 1530-as évek. Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 9047/b; Adriaen Isenbrant: Szent Jeromos (az oltár jobb szárnya). Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 9047/c.

7 Claude Monet: Három halászhajó (Bárkák), 1886. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 436. B.

8 Pierre-Auguste Renoir: Leány mellképe (Leányfej), 1892 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 435. B.

9 A Herzog István által adott megbízólevél egyik másolati példányán a festmények mellé beírták a pengőben számolt árakat is. Eszerint a Renoir- és a Monet-kép 1–1 millió, a háromrészes Isenbrant-oltár 5 millió, míg a Greco-festmény 6 millió pengős áron szerepelt az értékelésben. Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

10 A képet Herzog Mór Lipót 1912. augusztus 22-én vásárolta 14 ezer svájci frankért a frankfurti Kunstverein kiállításán. Géber Antal: Magyar műgyűjtők. I–II. Gépirat. Szépművészeti Múzeum Könyvtára. Szerk. Tóth Melinda. Budapest, 1970. 282.

11 Ld.: 2. jegyzet.

12 „a kormány elrendeli még a valuták és az arany kötelező bejelentését, az átvételi árfolyam megállapítása után pedig a beszolgáltatást is. Az új rendelet megjelenése után annak végrehajtását a legnagyobb szigorral fogják keresztülvinni.” Megszűnik a szabad valuta- és aranyforgalom. Népszava, 1945. augusztus 24. 3.

13 Ld.: 2. jegyzet.

14 Dr. Abaffy Gyula levele Herzog Istvánnak (másolat), 1945. szeptember 6., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 223/1945.

15 „Ha tehát a szolgáltatás meghiúsulna, például a szolgáltatás tárgya megsemmisülne, elveszne, azt elkoboznák, lefoglalnák stb., ez báró úr kára lenne.” Ld.: 10. jegyzet.

16 Genthon István levele a Közalapítványi Ügyigazgatóságnak, 1945. szeptember 21., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 237/1945.

17 Genthon István dátum nélküli levélfogalmazványa Oltványi Imrének, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 237/1945.

18 A jelenleg az amerikai Raleigh-ban, a North Carolina Museum of Artban őrzött művet ma már csupán Goya stílusában, ám legalább két évtizeddel a mester halála után, 1850 körül készült alkotásként tartják nyilván.

19 Gustave Courbet: A fouras-i forrás, 1863. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 458. B.

20 Genthon István levele dr. Balogh Istvánnak, 1945. augusztus 30., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 213/1945.

21 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.747.

22 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.749.

23 A korábban Vivarini munkájának tartott képet ma már Giovanni Battista da Udine alkotásaként tartják nyilván. Madonna és gyermeke Keresztelő Szent Jánossal és Szent Jeromossal, 1493–1503 között. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 50.748.

24 Théodule Ribot: Megkopasztott szárnyas, 1875 körül. Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 457. B.

25 Ld.: 19. jegyzet.

26 A gondnokság alatt lévő Herzog István műtárgyai. Veszélyeztetett magángyűjtemények miniszteri biztosa iratai, MNL Országos Levéltára, XIX-I-13-9. dosszié-1949.

27 The Agnes Etherington Art Centre, Kingston.

28 Átvételi jegyzőkönyv, 1947. július 17., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 329/1947.

29 A vádiratban szereplő pontos törvényi hely: 1922. évi XXVI. törvénycikk 1. § 3. pont.

30 A budapesti államügyészség átirata a Szépművészeti Múzeumnak, 1949. február 15., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 109/1949.

31 Átvételi elismervény, 1948. november 2., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 410/1948.

32 Szépművészeti Múzeum, Irattár, 329/947; 12/1949; 109/1949.

33 A kép mai őrzési helyéig, az Indianapolis Museum of Art gyűjteményéig vezető izgalmas útról: Topor Tünde: Gauguin a ládában. Egy kép útja, avagy hogyan került Gauguin Csendélet Laval profiljával című képe Budapestről a Herzog-palotából Indianapolisba. Artmagazin, 2, 2004, 2. 14–16.

34 „1947. évi április hó 25-i bontás eredménye”, 1947. április 25., Elhurcolt javak kormánybiztosságának iratai, MNL Országos Levéltára, XIX-I-12-538/1947, 3.

35 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 51.2827.

36 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 51.800.

37 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 501.B.

38 A Nyugatra vitt művek sorsáról ld.: Farkas Kornél: Műtárgymozgások 1938–1945. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum a második világháborúban. Szerk. Pál Lajos, Századok Füzetek, 5. Budapest, 2009. 59–104.

39 Budapest, Szépművészeti Múzeum, Ltsz.: 8898.

40 Átvételi jegyzőkönyv, 1948. július 7. Szépművészeti Múzeum, Irattár, 234/1948.

41 Genthon István levélfogalmazványa dr. Bóka László államtitkárnak, 1948. augusztus 2., Szépművészeti Múzeum, Irattár, 300/1948.

42 Dr. Bóka László levele Genthon Istvánnak, 1948. augusztus 3. (másolat), Szépművészeti Múzeum, Irattár, 300/1948.

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer