Jelenlegi hely

Marno János: A béka; Mondom, hogy a mimikri; Nem vagyok; A bolygó szája; A kognitív költészet kőbölcsője; Téli mese; Viselet; A méreg nyelve; Ideje a krokodilkönnyeknek; A halál, a tészta, és a lányka; Mélanie titka

Marno János

 

A béka

 

Emlékszel a békára, mely éjszaka

egy teraszon a kánikulában

a tarkódon termett? Odakaptál,

mert úgy meglepett a nyirkos csapás a

beszélgetés közben, melyet a gyógy-

fürdő orvosnőjének a fiával

folytattál, arról, hogy kinek mennyi van

még hátra. Lesöpörted az állatot

egy önkéntelen mozdulattal onnan,

és hűlt helyén mintha tűz támadt volna

nyomban, hüllők tüze a gerincoszlop-

porcban, Öt éved, még öt éved van

hátra, mondta a doktornő fia,

egészen vontatottan, szinte alva.

 

 

Mondom, hogy a mimikri

 

Unalma álca és fegyver egyszerre,

mikor a tetszhalott a víz alatt

egyszer csak ficánkolni kezd, elmúlt a

veszély, jelzi, melyet magában kelt

az ember, mielőtt szárazra vetik

a hullámok. Máskülönben megfullad,

ha mások ébresztik. Hullája le-

merül a fenékig, s ott jól megszíva

magát felpuffad, és színre kerül,

amit elrejtettnek hív a lomha

bölcselet. Az égen felhők úsznak.

És beleszakad az értelem, míg

kiderül, hogy van-e még vagy volt-e

szíve, mely most félrevert, az Úrnak.

 

 

Nem vagyok

 

Nem vagyok a tettek embere. A

tetvek embere vagyok. Különösen

a lapostetveké. A szemöldököm

is zsufig van velük, lelátogatnak

egy-egy szempillámra itt-ott, mintha

ezáltal jobb belátásra, vagy kire

bízhatnának, rábírnának valami

cselekvésre, ami kevésbé volna

haszontalanság az ő szemükben,

mint ez a mélyen az éjszakába be-

lenyúló tetvészkedés. Rejtély, hogy hol

szedhettem őket össze a szigorú

önmegtartóztatás közepette.

Túl rövid nadrágban ültem vonatra?

 

 

A bolygó szája

 

Krisztus mint Isten szája, mely a földön

megemberesedett, s falásra, szóra

egyaránt meg-megnyitotta magát

mint szájat. Spinoza helyesen látta.

Ám mára ő is halott, mint Isten,

aki Krisztusban testet öltött, s az

a test megölte őt is, nem csak a

maga nemzette fiút, amivel

a holland filozófus, üvegműves

és matematikus sem számolt. Gyenge

tüdeje vitte el, ami engem

sem akar sokáig várakoztatni

ezen a szájról szájra járó földön.

 

 

A kognitív költészet kőbölcsője

 

Nem találok fogást a nyúlványaimon.

A jó úton járok, és mégsem. Jön

nemsokára a templom, a templomtér, a tér

és a járdaszél választószegélyén terpeszkedő

háromlábú haranggúlával, és vége

a gesztenyesornak. Petőfi harang-

lábat mondott volna, ám én nem vagyok

Petőfi, mint ezt mondottam volt 197-

5-ben egy kötözködő pszichológusnak,

aki azt állította, hogy ahány kezdő

költő, annyi Petőfi-önérzet. Mostanság

azonban épp a pszichológusok

papolnak minden utcasarkon az ön-

szeretetről mint feltételéről a köz-

szeretetnek, és hallgatnak mélyen Petőfi

gyűlöletverseiről, melyekre ha némely

páciensük hivatkozni talál, azt

a szerencsétlent duplán megkopasztják

önérzetileg és anyagilag triplán.

Kikaparják belőle a gesztenyét,

a kis hülyéjéből, mondják a folyosón

elloholva egymás mellett, összenevetve.

Igaz, nem a szelídet, hanem a vadat.

Vadembert faragnak a pszichológusok

az emberből, amint kiderül róla, hogy

gyakran forgat a kezében vagy a fejében

Petőfit – Aranyt, az uzsorást, félretéve

egy percre. Most épp nem nyúlok vissza értük,

egyikért se, háttal ülve a polcnak,

sorvadt karomat valahogy fölemelve,

hanem hagyom, hogy elöntsön az anyag

öröme, mely idevonszolt a templomtérre

egykor, hol nyúlványaimon mintha másféle

kőtömbök nyugodnának ma, mint 7-

4-ben, egy teljes esztendővel a kognitív

pszichológus komisz megjegyzése előtt.

 

 

Téli mese

 

Hó vót, hó nem vót.

 

 

Viselet

 

Levert vagyok, tudja azt Maga jól,

és ki is fogja beszélni valahol,

mert magáról nincs mit mondania. Pech.

Vagy épp ez a szerencséje. Maga helyett

itt vagyok én, magam alatt, egy beteg,

még azt sem mondhatja, hogy alak, lévén

a saját súlyától, mely annyit sem nyom,

mint egy pehely, összenyomorítva.

Most akkor meg van elégedve velem?

Öröm látnia engem magában betegen?

Vagy fel sem tudja idézni az arcom.

A hajam hosszú, égszínkék a szemem,

sárga cseppel a pupillához közel.

Rémlik már? Maga állat! Dögölne meg,

mielőtt megismétlődnének a tavalyi meleg

napok! Tegye hidegre előbb az ördög,

az a másik állat, akit az isten

direkt Magának teremtett. Teremtőm!

hogy én mért léptem oda Magához, mikor

ott állt egy fának dőlve és várt az első

napsugárra, amelyik kész félretolni

maga elől, a Maga kedvéért, egy makacskodó

felhőt. Most azt hiszi biztos, hogy a macskámmal

fogok Magának kérkedni megint, elmesélni,

hogyan vesztettem el őt még az ősszel,

a Cirmit, és a szentestét egyedül töltöttem

a rakparton ülve a kerékpáromon,

mert úgy döntöttem, nem fogom senki kedvéért

máról holnapra bedobni csak úgy, ahogy

Maga már rég bedobta volna a helyemben,

azt a mocskos, felturbánozott törülközőt.

 

 

A méreg nyelve

 

Hogy volna rajtam elegendő hús,

ha egyszer, a betegségem miatt is,

a legszigorúbb vegetáriánus

étrendhez tartom magam? Maga pedig,

úgy nézem, kutyakoszton rágódik

közvetlen és átvitt értelemben

egyaránt. Csak csorgathassa a nyálát,

mi? Jól mondom? Mint a kutyafajta mind,

szemben az én hamuszürke Cirmimmel,

aki úgy ásítozott, mint egy tűz-

okádó istennő. Halála előtt

még, még az ősszel, együtt nyalogattuk

az avokádókrémet, nyakon öntve

a hidegen préselt olívaolajjal.

Undorodik a gondolattól? Talán

nem Maga traktált annyit Eliottal?

A macskaköltővel? Mit tud róla,

milyen húsban halt meg és milyen súllyal?

Komoly súlya volt-e a halálának,

úgy értem, tréfás megfogalmazásban.

Látom, díjazza a humoromat.

Én viszont a Magáét nem. Miért nem,

azt kérdezi, miért nem? Mert nincsen,

magában nincs humor, csak félelemből

nevet folyton, hagyva a nyálát folyni

közben. Örüljön, hogy nincs mit fogni

rajtam, s ezért kidőlnie sem kell

egy szekrényből, vagy onnan valahonnan.

 

 

Ideje a krokodilkönnyeknek

     

Hommage a T. S. Eliot

 

Mióta a Cirmi elment, moziba

sem járok és forgatásokra sem,

csak simogatom a krokodilomat,

és elképzelem, hogy könnyeket ejt

értünk, úgy értem, értem és Cirmiért,

és Maga nem győzhet gyönyörködni

bennünk, a gyönyör csak akkor gyönyör,

ha nem hagyjuk mindjárt abba, ideje

cselekedni, nem gondolja? Ideje

van a gyönyörnek, ideje a könnynek,

melynek magától kell kicsordulnia,

különben szart sem ér az egész. Így

aztán ruhapróbákra sem járok,

szarok ruhapróbákra járni, akkor

is, ha azért is külön fizetnek,

és nem válaszolok a trágárabbnál

trágárabb SMS-ekre. De nem is

botránkozom meg rajtuk. Nem vagyok

fertőző beteg, elvárom hát, hogy

engem se fertőzzenek meg más elme-

betegek. Nekem ne adja a hülyét,

mintha nem tudná, ki mindenkiről

beszélek. Ne játssza meg, hogy kiment

a fejéből, hol látta leláncolva

minden alkalommal a biciklimet.

 

 

A halál, a tészta, és a lányka

 

Tiszta a fejem.

Tészta a fejem.

Túróstészta a fejem.

Tiszta túróstészta a fejem.

Halál, légy te a lányka,

ki magával ragad a táncba.

 

 

Mélanie titka

                                                

Michael Tournier-nak

 

A behemót sofőr mellől egy apró

vénember kászálódik le a koszlott

ülésről, és mérgesen belekaszál

vézna karjaival a sárga, vézna

karjaival a sárga levegőbe,

s lassan megbénul tőle a forgalom.

 

Mintha olvastam volna ezt valahol,

vagy láttam, egy buszból kitekintve,

araszolva a csúcsforgalomban,

s ugrásra készen nekilapulva

az ajtónak. Mélanie, olvastam

egy lapban, örömében, hogy nem él,

lebegve úszott a levegőben.

 

Örömömre úgyszólván egyedül

találtam magam az uszoda fojtó

medenceterében, túlklórozzák

a vizet, majd ahogy a fojtogatás

alábbhagyott, lassan megtelt a szemem

a gyerekek tömegével s az úszó-

mestereikkel, a mesterekkel.

A tus alatt egy lélek sem osztozott,

lélek sem osztozott magányomban.

 

Hányszor, de hányszor szenved az ember

hajótörést egyetlen nap a lét

mocsarában, olvastam, hányszor, de

hányszor, teszem, a barátom, a volt

barátom, szerelmese egy skandináv

mocsárnak; Mélanie, súgom, Mélanie,

hallom a nevedet, a nevedet feketén

nevetgélni, s látom a halottnak tetsző

nyírfácskák fehér kísértetszálait

nyújtózkodni a mocsár víztükrében.

 

Uszoda után egy modern villamost,

egy combinót sikerült kifognom,

láttam a vezetőfülkében a

vezetőt gonoszul gyűlölködni,

és láttam az egykori barátom

halott mosolyát a computer vissza-

pillantójában, hogy azér’ se nyitja

ki újra az ajtót az odagyűlt

zombi tolongóknak. Mélanie, kedves,

a nedves csúszóhurok, az jó lesz,

jó lesz lógni egy régi villamoson.

 

Most pedig hazaérkeztem, Mélanie.

Föltekerve a cserepek között

a vastag, sárgásszürke, kenderből font

kötél, és egy égő szemű fiú

beljebb, a konyha küszöbén, úgy van,

Mélanie, egy élő alpinista, azt

állítja magáról. Azt állítja, nem

áll szándékában lejönni többé

a hegyről. Inkább meghal, inkább meghal

az erdőben, ha úgy esik, a sárban,

de a város, az nem kell már neki.

 

Gyerekes gondolat, gyerekes szülők,

a gyereknek nem állt be, nem állt be

a szája, engem meg gyötört, csak gyötört

az unalom, Mélanie, s az éhség.

Az éhség és a kés, mi a különbség,

olvasom, hol rejlik ugyan, vagy miben

a különbség közöttük? A kés mélység-

élessége, Kedves, a szomjúságban

talán? Ismerős szavak, Mélanie,

ismerősei egymásnak s nekünk,

és azoknak, akik sietnek egymás

torkának esni. Mert nincs abban semmi.

 

Hát ez meg mi a csoda? – olvastam

tovább, ugyanott talán, egy orvos

szájából, egy orvos szájába adva,

lévén hol az a létező, vagy hol

lévén az a létező, legyen bár holt

már a teste, mely nem szorulna még egy

utolsó orvoslásra. Mert rólad volt

szó, Mélanie, a fekete lepellel

borított tárgyra mutatva, a csúszó

hurkon még éppen időben átbukva,

 

a kéz művészetét dicsérő tárgyra,

amit magad rendeltél meg, Kedvesem,

titokban, a sorok közt bolyongva,

te voltál az, aki idejekorán,

halálod előtt, rendelted meg egy kéz-

műves mesternél a szalon-guillotine-t,

álmaim tárgyát, Mélanie, taglalom

magamban, némán, alkatrészeit,

hogy a készülék meg ne sérüljön.

 

A gyermekméretű nyaktiló még-

sem játékszer, mondjuk egy matinéhoz,

bár stílusában inkább a rokokót

idézi meg, XVI. Lajost

és nejét, a Habsburg Antoinette-t,

némely díszítményei már előre-

mutatják az empire-ízlésvilágban

felbukkanó antik stílusjegyeket.

Pengéjéhez azonban, lévén friss

kézimunka, semmilyen vér nem tapadt.

Kár is volt talán kicsomagolni,

hiszen a meglepett gyászolók közt

most visszacsomagolója ki akad?

 

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer