Jelenlegi hely

Angelo Brelich: Miért a vallástörténet?

Angelo Brelich

Miért a vallástörténet?

ELSŐ FEJEZET: IGAZSÁG ÉS TUDOMÁNY - EGY ÉLET1

 

Tudományos tevékenységem szempontjából az életem többé-kevésbé három jól elkülöníthető szakaszra bontható. Volt egy hosszú időszak, amikor már tudományos tevékenységet folytattam anélkül, hogy megtaláltam volna a saját utamat, anélkül, hogy módszertanilag tudatossá váltam volna. A következő, körülbelül húsz éves periódusban tudásom legjavát adtam. És végül a fokozatos elszakadásom a tudo­mányos elkötelezettségtől. Így az életrajzom automatikusan három részre tagolódik: Korábban, Közben és Utána.

 

I. Korábban

1. Az előzmények

 

Budapesten születtem, 1913-ban, egy olasz családból való fiumei apa és egy magyar anya második, és egyben utolsó fiaként (Fiume akkor az Osztrák–Magyar Monarchi­á­hoz tartozott), az I. világháború végéig olasz állampolgár voltam. Iskoláimat mind Magyarországon végeztem. Talán érdekes lehet néhány tény. Tudományos formá­lódá­som szempontjából: sohasem volt egy „hazám”, mivel Magyarországon külföldi vol­tam nevem és állampolgárságom okán, ahogy később Itáliában is a nyelv, a tanul­mányaim, és a neveltetésem miatt. Sohasem tartoztam valamely pontosan meg­határoz­ható társadalmi osztályhoz, mert származásom alapján polgár lettem volna, de fiatalon gyakran a proletariátus gazdasági körülményei alatti szinten éltem. Nem volt vallásom, mert eszmélésem kezdetén elszakadtam a katolikus vallástól, amelybe beleszülettem.

Ez három olyan objektív tény – mivel a pszichológiaiakról nem kívánok beszélni – amelyek legalábbis részben megmagyarázzák elszigeteltségemet és azt a be-nem-illeszkedésemet, amelyek közepette tudományos tevékenységem is folyt.

Úgy tűnik, hogy említést kell tennem iskolai pályafutásomról és kulturális formá­lódásomról a gyerekkortól egyetemi tanulmányaim végéig tartó időszakban. Az isko­lában minden jól ment addig, amíg elegendő volt meghallgatni az órákat és meg­csinálni a feladatokat. Mivel a bátyám, aki két évvel járt felettem (Mario Brelich,2 ma író) mindig az osztály legjobbjai között volt, kezdetben jól fogadtak az isko­lában. A legkisebb voltam az osztályban, mivel 6 éves koromban nem az első ele­mibe, hanem a második osztályba írattak be, mert már korábban, elsősorban a bá­tyámtól, megtanultam írni, olvasni és számolni. Az akkori polgári kritériumok sze­rin­ti jó nevelést kaptam, megkaptam az elemi iskolai tanítók, majd később a gimná­zium első osztályaiban a tanárok szeretetét. A kulturális alapok, a jó nevel­te­tés, és az intelligencia több mint elégséges volt és lehetővé tették, hogy az osztály legjobbjai között legyek anélkül, hogy tanuljak, egészen a gimnázium negyedik osz­tályáig.

A tizenharmadik életévem viharos fordulattal köszöntött be, egy időben, többek között, gazdasági helyzetünk katasztrofális megromlásával. Ekkor kezdődtek soro­zatos kilakoltatásaink és a különböző megaláztatások. Igazi törés volt, itt csak né­hány látványos aspektusáról számolok be. Addig szinte egyáltalán nem olvastam, a gye­rekirodalom néhány kivételtől eltekintve szinte teljesen kimaradt számomra. De 1926-tól falánk szenvedéllyel vetettem bele magam az olvasásba, a felnőtt irodalom­ba. Olyan műveket is elolvastam, amelyekhez még nem lehettem eléggé érett. Nem volt vezetőm, össze-vissza olvastam, Flaubert-től Shakespeare-ig, Dosztojevszkijtől Ibsenig, Anatol France-tól Oscar Wilde-ig, még Nietzschét is... A bátyámmal szinte minden délutánt olvasással töltöttünk és azzal, hogy megbeszéltük benyomásainkat, ideáinkat. Ezzel egy időben elkapott a zene iránti szenvedély is (amit nem tanulhat­tam). 13–14 éves koromban az olasz melodráma vonzott az Opera kakasülőjére. Azután Wagner, és 16–17 éves koromtól kezdtem szimfonikus koncertekre járni (csak az ingyenes, szabadtériekre) és azokba a templomokba, ahol Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert miséit adták elő... Nem tudnám megmondani, hogy a képző­mű­vészet, vagyis inkább a nagy reneszánsz mesterek iránti érdeklődésem autonóm módon ébredt-e fel bennem, vagy inkább, és ez a valószínűbb, hogy bátyám hatására, abban az időben, amikor ő beiratkozott az egyetemre.

De nem teljesen passzívan „fogyasztottam” a kultúrát: akkor, 13 éves koromban kezdtem el naplót vezetni a gondolataimról, lelkiállapotomról, és némi gyerekkori előzmény után elkezdtem írni, elbeszélést, „verset prózában” (Baudelaire és Oscar Wilde hatása alatt), de mindenekelőtt verseket, egy nagy magyar költő, Ady Endre bűvöletében. Bár ő 1919-ben meghalt, de abban az időben a hatalom konzervatív kép­viselői még mindig rossz szemmel nézték, túl modernnek, „elátkozottnak” és forra­dalminak tekintették őt.

Ebben az időben a helyzetem az iskolában romlani kezdett, ahogy korábban, továbbra sem tanultam, de ekkor már nem volt elég figyelni az órán. Különösen a matematikával, a kémiával és a fizikával voltak nagy nehézségeim, míg a humán tárgyakból sikerült továbbra is a legjobbak között maradnom, még latinból is. Nem mintha tanultam volna, hanem azért, mert otthon, saját örömömre latin költőket is olvastam. Eközben nemcsak hogy nem rejtettem véka alá, de egyenesen hivalkodtam a vallással és a hazafiassággal kapcsolatos ellenérzéseimmel. Ez utóbbiak voltak a horthysta rezsim magyar iskolájának talpkövei és én magamra haragítottam a papot, a hittan tanárát, aki az iskolám igazi szürke eminenciása volt, és az osztályfőnököt, aki szerencsétlenségemre pont a matematikát tanította.

Semmi sem érdekelt az iskolában, eltekintve néhány ritka órától. Kulturális érdek­lődésem fontosabbnak tűnt számomra mindannál, amit az iskola kínált. Magasabb rendűnek éreztem magam iskolatársaimnál, sőt a tanároknál is, magasabbra törtem... Mindezzel – azon kívül, hogy a bukást kockáztattam (amit végül szerencsésen elke­rültem) –, kihagytam azt a lehetőséget, hogy megszerezzem egy közepes tudás alap­jait és megszokjam a szisztematikus munkát.

Iskolai pályafutásomnak volt egy másik, kiemelkedően fájó pontja is. Már be voltam iratkozva egy speciális gimnázium-líceumba, amikor az átalakult humán jellegűből modern középiskolává azzal az egyetlen változással, hogy a görög helyett egy modern nyelvet tanítottak az utolsó négy évben (a németen kívül, amely mind a kettőben elő volt írva), de én ott maradtam. E tény következményeire sajnos több­ször vissza kell majd térnem.

Amikor úgy ahogy túl voltam az „érettségin”, beiratkoztam én is, ahogy a bátyám, a Budapesti Egyetem Filozófiai Fakultására (a mai Filozófia és Bölcsé­szet­tudományi Karnak felel meg), 17 éves koromban. A Kar szabályzata szerint a hall­gatónak két alaptárgyat és egy kiegészítő tárgyat kellett választania (ahogy minden középiskolában a tanárok csak két tárgyat tanítottak). Igazából nem volt határozott érdeklődésem és a legkevésbé sem kívántam középiskolai tanári pályára menni. A latint választottam (ehhez kiegészítő vizsgát kellett tennem görögből, de sajnálatos módon ez csak egy pro forma vizsga volt, elegendő volt néhány elem megtanulása és ezeket rövid idő alatt el is felejtettem), meg az olaszt, és harmadik tárgynak pedig a művészettörténetet. Először ez utóbbi felé orientálódtam, de hamarosan kiábrán­dultam, mert hibridnek találtam: egyik oldalon a tények, míg a másikon az esztétikai értékelés, amelyet szubjektívnek ítéltem. Egyáltalán nem foglalkoztam komolyan semmivel, de mivel magam mögött hagytam a matematikát és a fizikát, minden nagyon könnyen ment, kivéve azt, ami gazdasági tényezőktől függött. Bátyámmal együtt évről-évre a támogatásoknak köszönhetően tudtunk beiratkozni, és amikor egyszer nem tudtak adni, évet vesztettünk.

Nem tudom, hogy a második vagy a harmadik évben történt, hogy elbűvölt egy rendkívüli filozófia professzor.3 Ő neotomista volt és azzal tűnt ki, hogy kristályos tisztasággal gondolkodott és adott elő, szigorú volt és nagyon igényes, ahogy mond­ták is róla. Egyszer csak azt ajánlotta, hogy nála diplomázzak. De még mielőtt szorosabb kapcsolatba kerültem volna vele, elkezdtem előkészíteni a szakdolgo­za­tomat. A tanár meghalt 1933-ban. A tervezett szakdolgozatot cikké alakítottam át és ebbe nem csak ennek a professzornak a sajátos terminológiáját emeltem át, de a problémafelvetését is, és ad absurdum vittem a konstrukcióját. A Magyar Filozófiai Társaság hivatalos folyóirata, az Athenaeum 1934-ben elfogadta a cikket; ez volt az első publikációm.4 Nem kellene beszélni róla, mivel nem tartozik ahhoz, ami ké­sőbb a tárgyam lett, de alkalmat ad arra, hogy megemlítsem az első tudományos munkámat. Abban a cikkben ott van az az ideál, amely továbbra is, és mindig is vonzott, de munkáimban nagyon ritkán értem el, éppen csak érintettem vagy csak megközelítettem: a tartalom szigora, a kifejtés és a megírás lényegre törő egysége. És még egy megjegyzés: nem tudom, hogy tudomásul vettem-e már azokban az évek­ben, de azóta nagyon gyakran gondolok arra, hogy annak a filozófia professzornak nagy dolgot köszönhetek, azt, hogy a tanulmányokban fontosabb a következetes bizonyítás vagy akár a hiba is, mint a ködös, tünékeny igazságok.

Ugyanazokban az években kezdtem látogatni egy harmincöt éves címzetes tanár, Kerényi Károly óráit, aki minden pénteken egymás után két órát tartott a görög vallásról. Azok a péntek esték teljesen elkülönültek a Kar összes többi oktatási órájától. A terem általában tele volt, és nemcsak az antik stúdiumokat hallgató diákokkal, de jártak oda felnőttek, ismert irodalmárok, művészek is. A fiatal tanár szokatlan hangon beszélt, egész másképp, nem hidegen és távolságtartással, ahogy általában a professzorok szoktak. Az órája bizonyos értelemben fellépés volt, úgy, mint egy koncertező előadóművészé vagy egy színészé, de valóban lelkes volt, a szó legjobb értelmében, és közönségének közvetítette is ezt a lelkesedést. Úgy tűnt, hogy alkalomról alkalomra fedezi fel a görög vallást, és ez mindenki felfedezése lett, a „vallás” – ahogy a fogalmat megszoktuk, és amely oly ellenszenves volt – soha nem sejtett dimenziót kapott. Kerényi azért is tett mindenkire nagy hatást, mert egy élő embernek látszott, megélt kultúrával. Miközben a görög vallásról beszélt, olyan író­kat idézett, mint D. H. Lawrence, Thomas Mann és mások. És az is hatott, hogy a tanítványokkal nem tartott távolságot, hanem hamarosan összetegeződött a leghűsé­gesebbekkel, akik a keresztnevén szólították.

Abban az időben barátság alakult ki – talán az egyetlen életükben – Kerényi és a régészet professzora között, aki nem más volt, mint Alföldi András. Még ő is fiatal volt, de már rendes egyetemi tanár. Nagy tisztelet övezte hatalmas tudása miatt, még úgy is – legalábbis akkor nekem úgy tűnt – hogy az idősebb kollégák egyes cso­portjai támadták. Alföldi egészen más típus volt, majdhogynem Kerényi ellentéte: ő volt a tudós, a professzor, pontos, módszeres, (látszólag) nem érdekelte más, mint az archeológia, a római történelem. Órái nem váltottak ki lelkesedést, de csodálatot igen, egyszerűsége, világos előadásmódja, és gazdagon dokumentált voltuk miatt. A diákokkal való kapcsolata egyszerű és szívélyes, még ha visszafogott is volt. Komo­lyan dolgoztatta őket, és aki vele volt, számíthatott irányítására és segítségére. Egy­szer csak Kerényi és Alföldi körül egy diákcsoport alakult ki, de ők szinte kizárólag Kerényi „adeptusai” voltak és tőlük indult a kezdeményezés is. Időről-időre össze­jöttek, estefelé, egy kisvendéglőben, ahol szerényen, egy liter bor mellett olvastak és kommentáltak egy szerzőt, vagy a fiatalok előadták saját kutatásaikat és közösen meg­beszélték azokat. A csoporthoz tartoztam én is, de nem túl gyakran mentem az összejövetelekre, egy kicsit azért, mert zavarban voltam a felkészületlenségem miatt, egy kicsit azért, mert nem igazán éreztem, hogy komoly stúdiumokat akarnék folytatni, és még azért is, mert nehezen viseltem a szervezett dolgokat, és legvégül azért, mert nem tudtam „kötődni” ezekhez a végzősökhöz. A művészettörténeti inté­zet frivolságához voltam szokva, ahol udvaroltak a lányoknak, és megvitatták a világ alapvető problémáit, és így nehezen viseltem csoportbeli kollégáim „komolyságát”.

Abban az időben senki sem voltam, és azt sem tudtam, hogy mi is szeretnék lenni, és mégis, ma úgy látom, hogy kutatói életem megannyi konstans eleme rajzo­lódott ki már akkortól, szinte élő szimbólumokká testesülve. Kerényi kreatív zseni­nek tűnt: ha akkor nem találkoztam volna vele, nem láttam volna meg azt a halvány lehetőséget, hogy ilyen nagyság megvalósítható a kutatások területén is. Ez olyan aspiráció volt, amilyet évekkel korábban a költészetben és a filozófiában lát­tam magam előtt. Alföldiben az én szememben egy másik igényem testesült meg, amelyet éppen a hiányosságaim tápláltak: a komoly, meggyőződéssel végzett, állandó munká­ra való képesség. A diákok egyidejűleg érzékeltették velem a felsőbbségüket (a fel­készültségükkel és az elkötelezettségükkel), és a kisebbrendűségüket (azzal, hogy meg­­elé­gedtek azzal, amit csináltak és azzal, amit megcéloztak).

Közben el kellett gondolkodnom a szakdolgozatomról. Elvetettem a túl könnyű megoldásokat, amelyek megkísértettek. Az említett filozófiaprofesszor halála után elkezdtem azon gondolkodni, hogy az antik világ felé orientálódom, illetve a görög­ben való járatlanságom miatt inkább a római világ felé tájékozódom. Eldőlt, hogy Alföldinél fogok diplomázni (a magyar egyetemeken csak rendes egyetemi tanároknál lehetett diplomázni),5 de Kerényi útmutatásaival együtt, néhány olyan témával, amelyek a római vallásra vonatkoznak. Kerényi ajánlott néhány olvasmányt, Alföldi pedig, vele egyetértésben, a pannóniai sírfeliratok felé irányított. (Ő szerkesztette ekkor a Dissertationes Pannonicae sorozatot,6 és ebben jelentek meg különböző nyelveken tanítványai szakdolgozatai. Magyarországon a diplomamunkákat ki kellett nyomtatni és ezeket be lehetett nyújtani más nyelven is.) Alföldi úgy látta jónak, ha megismerem a római világ összes sírfeliratát és ezért kötetenként kölcsönadta nekem a Corpus Inscriptionum Latinarumot. A „komoly munka” igényével kijegyzeteltem belőle az összes sírfeliratot, hozzávéve még az L’Année Épigraphique-ot és az Ephemeris Epigraphicat is. Ezen kívül olvastatott: emlékszem, hogy az első könyv, amit javasolt, az Franz Cumont After life in Roman paganism című könyve volt.7 Amikor azt mondtam neki, hogy nem tudok angolul (olaszul és franciául gyerek­korom óta olvastam, a német – amelyet sok évig tanítottak nekem a középiskolában, ahol nemigen tanultam – nehéz volt nekem, de már saját erőmből megtanultam), egé­szen egyszerűen azt válaszolta: „Tanulja meg!” És meg is tanultam, éppen Cumont könyvét olvasva, annyira, hogy azóta könnyen olvasok angolul anélkül, hogy beszélnék ezen a nyelven, sőt a szavakat ki sem tudom ejteni...

1935-ben kaptam egy ösztöndíjféleséget, ami lehetővé tette, hogy négy hónapot töltsek Rómában, ahol az Istituto Archeologico Germanicót látogattam és elkezdtem írni azt, amiről azt hittem, hogy majd a szakdolgozatom lesz. De mielőtt erről vagy az ebben az időben végzett munkáimról beszélnék, szeretném lezárni azoknak a történéseknek a fejezetét, amelyeken keresztül eljutottam a diplomáig.

A magyar nyelvű kézirat készen volt már 1935-ben, apámmal lefordítottuk – rosszul – a következő évben, amelyet a családdal teljes egészében Rómában töltöt­tünk. Ennek az évnek a tudományos munkáiról csak egy korlátlan terjedelmű önélet­rajzban tudnék beszámolni: oly sok minden történt. Közben Kerényi katedrát kapott a pécsi egyetemen és mindannyian egyetértettünk abban, hogy nála kellene diplo­máznom, de ellentétben a budapestivel, a pécsi egyetem nem fogadott el idegen nyel­vű szakdolgozatot. Eldőlt, hogy miközben Alföldi kiadatja a kész olasz szöveget, elkészítek egy második dolgozatot, amelynek kinyomtatásához Kerényi talált egy „mecénást”8 (cserébe egy dedikációért). Így 1936-ban Rómában végeztem egy rövid kutatást a római triumfátor vallási státuszáról. 1937 tavaszán lediplomáztam Pécsett, és az első két tudományos munkám is napvilágot látott 1937-ben.

 

2. Az első munkák

 

Az Aspetti della morte nelle iscrizioni dell’impero romano,9 hogy Alföldi elégedett legyen vele, az összes latin nyelvű feliraton alapult; én arra gondoltam, hogy egy appendixben hozzá veszem még a pannóniaiakat is, de ő ezt nem tartotta szük­ségesnek.

Mit mondjak erről a munkáról? Még ma is, valahányszor valaki említést tesz róla, mélységes szégyent érzek. Mégis, ennek a publikációnak jelentős követ­kez­ményei lettek az életemben. Alföldi jól terjesztette a sorozatot, talán egyetlen későbbi kötetemnek nem volt annyi recenziója és akkora híre, mint ennek. Otto Weinreich10 írt róla az Archiv für Religionswissenschaftba, Franz Cumont, miután elolvasta, írt nekem és meghívott, hogy látogassam meg a Corso Italián lévő laká­sában.11 Még néhány olasz napilap is foglalkozott vele: a filozófus Adriano Tilgher12 egy hosszú cikket szentelt neki a harmadik oldalon, és ugyanígy tett Julius Evola.13 Az a tény, hogy a régész Guido Calza14 is megismerte, hasznosnak bizonyult, ahogy hamarosan elmondom, ha nem is a fennmaradásom szempontjából, de egész bizto­san kihatott az egész pályámra.

A hasznossága nem kisebbíti a zavaromat, amit akkor érzek, ha erről az első munkámról van szó. Mindenesetre eme önéletrajz kitűzött célja miatt hasznos beszélni róla, hibái csekély objektív jelentősége és némely értékei ellenére. Szégyen­kezésemnek több különböző oka van. Furcsának tűnhet, de elsősorban nem látvá­nyos elégtelensége a tudomány szempontjából, amit, ha jól emlékszem, több kritikus meg is jegyzett. Ez egy olyan munka volt, amely a latin sírfeliratok összességével foglalkozott miközben elhanyagolta az egyes motívumok történetének tanulmá­nyo­zását, nem tett különbséget korszakok és földrajzi helyek szerint, nem vett tudomást a görög előképekről (ahogy valójában nem is vettem tudomást ezekről), és hiányzik belőle minden (vagy majdnem minden) történeti dimenzió. Bár még ha szégyellem is, ma már elnéző is vagyok hatalmas felkészületlenségem miatt, amelyet ez a kis könyv fed fel. Két különböző ok miatt is: egyrészt egy olyan 22 éves fiú első munkájáról van szó, aki korábban sosem tanult, komolyan és megkapó öntu­dat­lansággal vetette bele magát egy olyan vállalkozásba, amelyhez nem volt még elég­gé érett. Viszonylagos engedékenységem másik oka az, hogy az „alapvető felkészü­let­lenség” ha más szinteken is, állandósult tudományos tevékenységemben, de erről majd később.

A szégyen még égetőbbé válik munkám más jellemzői miatt: például az az önhittség, amely átüt azokon a kritikákon, amelyeket kiváló kutatókkal vitázva ír­tam, úgy téve mintha mélyen érteném az antik embert (!), vagy a fikciók nagy száma, mert akarattal nem vettem tudomást arról, amit ténylegesen nem ismertem. Felhá­borítóan használtam kevéssé elmélyülten követett olvasmányaimat, kirángatva e köny­vekből vagy cikkekből és kontextusukból egyes mondatokat, hogy alátá­masszam kinyilatkoztatásaimat. Szégyenkezem azért is, hogy milyen módon pótol­tam az anyagbeli hiányosságaimat (valójában nem volt hiány az anyagban annak, aki meg akarta tanulni úgy ahogy van, ahelyett, hogy megkonstruálta volna „az antik ember” világnézetét olykor elszakadva a feliratok szövegétől) Anaximandrosztól Platónig vagy az archaikus görög kultuszokig repkedve. És ha mindez még nem lett volna elég, egészen Bachofenig15 (akit alig ismertem), Nietzschéig, Keyserlingig.16 Szégyellem magam azért is, mert érvelés helyett azok mögé bújtam, akikre akkor esküdtem, mint Kerényi és rajta keresztül Walter F. Otto17 és Franz Altheim,18 né­hány passzust idézve tőlük érvelés helyett.

Nem lenne okom a szégyenre amiatt a rémes olaszság miatt, ami a könyvecske nyelve, mert én akkor kevéssé bírtam (és tökéletesen, ahogy valaki az anyanyelvét, ma sem), de ezen a téren is működött az önhittségem. Mindenáron a (németből át­vett) magyar terminológiát akartam átültetni abban a meggyőződésben, hogy az olasz nyelv hibája, ha nincsenek meg benne a kifejezések pontos megfelelői… Feles­leges az aránytalanul sok nyomdahibáról beszélni: ma sem vagyok jó a korrektúra javításában, de akkor még gyakorlatom sem volt benne és a budapesti nyomda telis-tele rakta hibával az idegen nyelvű szöveget.

Mi marad? Maradhat-e valami, ami nem szégyenletes abban a „borzalmak kertjében”?

Könnyű azt mondani, hogy nem ismerem el „sajátomnak” azokat az írásaimat, amelyek előbb készültek, mint hogy módszertanilag, történetileg, vallástörténetileg felkészültem volna. De én írtam azokat, és hacsak nem feltételezhető személyiségem teljes átváltozása, ezek a jelek éretlen munkáimban mind negatívak lennének? Úgy veszem észre, hogy ugyan rémes hibákban fuldokolva, de mégis vannak korai mun­kám­nak értékei, nem annyira tudományos értelemben, mint inkább abban a mód­ban, ahogy a kutatáshoz viszonyulok. […] Érdekes felfedezni ebben a koraszülöttben néhány olyan idea eredetét, amelyek ma is az enyémek. Ezek egyike, csúnyán fo­galmazva, ott van a Bevezetés első oldalán, habár nem tudnám megmondani, hogy a gondolat az enyém volt-e vagy az enyém lett valamely olvasmányt vagy tanítást magamévá téve: nem csak a problémák megoldása különböző az eltérő kultúrákban, de maguk a problémák is, és ezért hiábavaló tehát az elmúlt század lélekkel és másvilággal gyürkőző filozófiájának kérdéseire keresni antik feleleteket”.19 E meg­győződés alapján jutottam el egy másik tézishez és ez egészen biztosan az én sze­­mélyes „felfedezésem”. Ez pedig az, hogy a halottak árnyékvilági létezése és a túl­világ ideája egyáltalán nem feltételezi a halhatatlanságba vetett hitet, hanem egysze­rűen a halál létét az élet ellentéteként jelöli meg (de ekkor viszont – Frobenius20 és Jensen21 vonalán, Kerényi közvetítésével – még azt állítottam, hogy ezek „közvetlen kifejezések... )

A nagyon rövid diplomamunkám felett nyugodtan szemet hunyhatnék, miután magyarul jelent meg és senki sem ismeri.22 De ez egyike disszertációm három feje­zetének, amely később megjelent (a végkövetkeztetéseitől eltekintve) olaszul is,23 és egyenesen szórakoztató azt látni, hogy egy kezdő oldalacskái visszaköszönnek az Úr 1970-es esztendejében; komolyan veszik, részletesen megvitatják, visszautasítják (de – risum teneatis...? – meg tudnátok állani nevetés nélkül...? – Mommsen24 teóriájával egyetemben!!!), Hendrik S. Versnel25 hatalmas, a győzelemről szóló monográfiájában. Eszembe sem jutna vitatni egy ilyen szerző nagyon is helyes megállapításait, de van egy dolog, amit meg kell jegyeznem. A diplomamunkámban összehasonlítottam a római triumfátor alakját – az istenével, a királyéval és a halottéval, és azt a követ­keztetést vontam le, hogy egyiket sem kell privilegizálni, és a többit pedig másodla­gos­nak tekinteni. (Ma talán azt mondanám, hogy ez a három, illetve a triumfátorral együtt négy kondíció konvergál abban, hogy „átváltozást” jelezzenek a közönséges em­beri létezés szintjéhez képest.) A publikációban csak a harmadik fejezet tette egy­irá­nyúvá a kapcsolatot „a győzelem és a halál” között, leleplezve az érvelés elég­telen­ségét.

1936 volt az első év, amelyet teljes egészében Rómában töltöttem, és 1937 pedig az utolsó, amelyet végig Magyarországon. A diploma után új munkába kezdtem, amely a következő évben meg is jelent. Ez egy nagy, egy magyar régész emlékére készült mű Aquincum vallásos élete címmel:26 hungaricum est, non legitur,27 és ez­zel elkerülöm a bosszúságot, hogy beszéljek róla.

 

3. Róma: a kezdet és a megszakítás

 

Egy újabb ösztöndíj lehetővé tette, hogy 1938-ban visszatérjek Rómába. Április 1-jén indultam azzal az ünnepélyes elhatározással, hogy arra is kihasználom az ösztöndíj időszakát, hogy gyökeret eresszek Rómában. A személyes ügyeim nem érdekesek. Ha csak az nem, hogy megismerkedtem Ernesto Buonaiutival28 és sokszor jártam nála, és újra felvettem a kapcsolatot Pettazzonival,29 akinek Kerényi mutatott be levélben, ha nem tévedek, már ‘36-ban. Ő akkor jó viszonyban volt Pettazzonival. Szintén Kerényi segítségével kapcsolatba kerültem Guido Calzával, az ostiai ásatások vezetőjével, aki hívatott, hogy megbeszéljük felvételemet egy decemberre tervezett ásatásra. De az ösztöndíjam már júniusra elfogyott és nem találván semmiféle módját annak, hogy eltartsam magam, úgy láttam, hogy kénytelen leszek lemondani álma­imról és frusztráltan visszatérni Magyarországra (ahol ugyancsak nem voltak perspek­tíváim). A legutolsó percben, úgy tűnik, hogy egy véletlen folytán, az Isola Sacra nekropoliszának ásatását előre hozták, és felvettek – fizetéssel – a munkák idejére. Ez egyszerre volt számomra kitörő öröm – Rómában tudok maradni! – és ijesztő görcs forrása, mert nem volt semmiféle komoly régészeti képzettségem. Felfogtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, és nem tudom, hogyan is vettem volna részt ebben a munkában Giovanni Becatti30 szíves segítsége nélkül. Ő is fiatal volt, de már hozzáértő. Frusztrációm csúcspontja az volt, amikor előkerült egy nagyon érde­kes görög felirat, amelynek publikálását rám akarták bízni. Én viszont, aki nem csak hogy nem voltam epigrafista (annak ellenére, hogy sírfeliratokkal dolgoztam, de a már publikáltakkal!), de görögül sem tudtam...

Augusztusban befejeződött az ásatás és szeptemberben a jegyzőkönyvek elkészí­tése (fizetéssel), és megint bevétel nélkül maradtam. Ekkor, a faji törvények követ­keztében Pettazzoninak el kellett bocsájtania a megbízott tanársegédjét. Vele baráti kapcsolatom volt (vele és másokkal együtt jártunk a Buonaiuti-házba!) – és mivel nem volt saját tanítványa (ahogy később sem), megkérdezte, hogy „lenne-e kedvem” a tanársegédjének lenni. Döntő pillanat volt – és igazán fájdalmas, de egyben nagyon humoros is, hogy a fasiszta faji törvényeknek köszönhetően attól a perctől kezdve a Római Egyetemhez tartoztam.

Nem emlékszem az Il mito nella storia di Cecilio Metello [Caecilius Metellus mítosza a történelemben] című cikkem előtörténetére,31 amely nyomtatásban az 1938. decemberi dátumot viseli. Több szempontból is jelentős fejlődést mutat ez a cikk a korábbi munkáimhoz képest. Még ma is tetszik nekem például az első rész szikársága, és aprólékossága, amelyben bemutatom a dokumentumokat. De ami még fontosabb, az a témaválasztás. Akkor még nem volt bevett dolog „mítoszként” tárgyalni egy olyan epizódot, amelyet a római történelmi hagyomány Kr. e. 3. század­ra tesz. Ez az ideám akkori olvasmányaim alapján keletkezett (amelyben abban az időben nagyrészt Altheim és iskolája dominált, és arra a tézisre esküdtem, amely Kerényi tanításainak nyomán haladt). Nem ismertem még Dumézilt32 sem, aki – ha nem tévedek – nem foglalkozott az ilyen késő római tradíciókkal. Az innovatív kuta­tások, amelyeket D. Sabatucci úgy ünnepelt, csak majd’ egy negyed századdal később indultak.33 A munka vállalása új és jól körülhatárolt volt: nem elég kimu­tatni egy, a történészek által elmondott epizódról azt, hogy az úgy nem történhetett meg, „a legendák megdöntése” (32. old.) csak az első lépés ahhoz, hogy felvessük keletkezésük és jelentésük problémáját. És a cikk egy sor olyan szilárd nyomot rög­zít, amelyekből az derül ki, hogy ezt az eredetet és ezt a jelentést valamilyen módon a mítoszban kell keresni. Természetesen nem álltam azon a szinten, hogy pontos megoldást kínálhassak. A cikk interpretációs része a meglehetősen ésszerű első rész után fokozatosan eltűnik, míg az utolsó, egy boldogtalan és fékezhetetlenül kalandos oldalon újra felbukkan. De a probléma fel lett vetve és be lett mutatva.

Talán aránytalanul hosszan beszéltem erről a rövid cikkről, de ez azért történt, mert még ma is azt kérdezem magamtól: hová vezetett volna az utam, ha ezzel a cikkel nem ebbe az irányba fordulok. A megbízott tanársegédi állás immár hivatás­képpen is a kutatáshoz kötött. A cikk első oldalai a szakmai öntudat kialakulásának jeleit mutatják és megkülönböztetik korábbi munkáim helytelen módszerétől és ön­hittségétől. A szerény, de biztos pénzügyi alap – amelyet először sikerült elérnem –, a lassacskán megérő szakmai öntudat tették lehetővé számomra, hogy pótoljam szakmai hiányosságaimat? A gondolkodás eredetisége egy napon összekapcsolódott az alapok megszilárdulásával? A következő években a kutatás gyakorlatán keresztül, és a mások tudományos felvetéseit kritikátlanul, és úgy-ahogy megtanulva, emanci­pálódtam volna? Ezek olyan kérdések, amelyekre a későbbi történések örökre megta­gadták a választ.

Halványan úgy emlékszem, hogy 1939 első hónapjaiban a Praeneste-i Fortuna-kultuszról szóló kutatás felé fordultam. (Ki tudja, hogy ezt hogyan is eszeltem ki akkor, és vajon ki és mit javasolt?) Egy palestrinai kirándulás során, a Castel San Pietro egyik vendéglőjében egy lélegzetre lejegyeztem egy (tudományosan alá nem tá­masztott) cikket, amelyet azután közölt egy magyarországi kulturális folyóirat, amely­nek Kerényi volt a főszerkesztője.34

De szeptember 1-jén – a második világháború kitörésének hivatalos napján – meg kellett kezdenem katonai szolgálatomat. Azon a napon természetesen nem sejtettem, hogy ez hat évvel később fog számomra befejeződni, 1945. augusztus 27-én, amikor visszatértem a másfél éves németországi fogságból.

 

4. A háború és utána

 

Feleslegesnek tűnik itt a háború alatti katonai szolgálat éveiről beszélni, mert a tudományos tevékenység szempontjából tökéletes vákuumot jelentettek. Mégis azt hiszem, hogy ha teljesen hallgatnék erről az időszakról, meghamisítanám az ezt köve­tő periódus képét. Így szükségesnek tartom, hogy néhány gyors megjegyzést tegyek. El kell mondani pl. azt, hogy ez az élet gyökeresen kiszakított a teljesen szakmámmá vált kutatásból, a tanársegédi munkából. Pedig mint létezésem más aspektusaiba is, megpróbáltam ezekbe belekapaszkodni, máskor pedig úgy éreztem, hogy mindettől orvosolhatatlanul elszakadtam. A viszonylag nyugodt időszakokban – a laktanyabeli rutin alatt, de még a fogságban is – megpróbáltam például újra kezdeni a görög tanulását! 1942-ben Pettazzoni levélben meggyőzött, hogy adjam be a magántanári pályázatomat, és meg is kaptam a szükséges engedélyeket, hogy vizsgázhassak. Siker­rel is jártam a vizsgabizottság a háborús körülmények közötti kötelező jóindulata következtében. Egynapi könyvtári munka után megtartottam rémes órámat (az orfiz­musról). Egy rendkívüli szemeszter idején, amelyet Buda­pesten töltöttem (ahol már korábban tolmács-tiszti szolgálatot teljesítettem) éppen nem volt semmiféle katonai kötelezettségem. Ekkor egy fiatal kiadó barátom kez­deményezésére összeállí­tottam egy antológiát a taoista Csuang-Ce írásaiból „lefor­dítva”, természetesen nem kínai­ból, hanem három már létező fordítás (angol, fran­cia és német) összehasonlítása alapján.35 1943. szeptember 8-án szöktem meg a német fogságból, a második letar­tóz­­tatásom, amely éppen Magyarország német megszállása napjának éjszakáján (1944. március 19-én) történt, görög földön ért. Később, a fogságban – a görögöt kivéve – nem jutottam semmiféle tanulmá­nyaimhoz kapcsolódó anyaghoz, és így, már amennyire az éhség és az egyéb kelle­metlenségek lehetővé tették, regényeket, ver­seket, és esszéket olvastam, amelyekhez a lágerben cirkuláló könyvek jóvoltából ju­tot­tam, és írtam néhány kisebb, de nem a vallások történetéhez kapcsolódó dolgot.

Hat év megszakítás valószínűleg senkinek sem jelent csupán stagnálást, hanem regresszióval kell számoljon. Nálam egészen biztosan így volt. 1939-ben, amikor el­kezd­tem a munkát, de úgy, hogy hiányoztak a szükséges alapok, és anélkül, hogy pontos elképzeléseim lettek volna arról, hogy mit is szándékozom csinálni, még tele voltam bizonytalansággal. Akkor 26 éves voltam, és mire visszatértem, harminckettő lettem. Ez olyan kor, amikor már nem „illendő”, hogy valaki kezdő és bizonytalan legyen a szakmájában. Másrészt a fogság kiszívta belőlem a régi (de most megújuló), az irodalom, a költészet és a művészet iránti lelkesedésemet, szinte megsemmisült az, ami akkor „zárójelnek” tűnhetett a kutatási tevékenységemben. Visszatérésemkor rémes állapotokat találtam: a nélkülözésekben a szüleim csontsoványra fogytak. A következ­mények: bár megbízott tanársegédi állásomat megőrizték számomra, és újra kezdtem a munkát, de nehezen vettem fel újra a fonalat. Az első hónapokban letisz­táztam né­hány, a fogságban megírt vagy felvázolt dolgot, a gyakorlati élet szempont­jából a Meditációk Jónás könyvéről című érdemel említést. Ezen az íráson keresztül kerültem kapcsolatba az Einaudi kiadóval, akiktől több fordítói megbízást kaptam. Ezek nélkül nem tudom, hogyan éltem volna túl ezt az időszakot. Másrészt viszont a fordítások, és általában az anyagi nehézségek távol tartottak a tudományos munka újrakezdésétől, de legfőképpen nem hagytak bennem elég morális erőt a folyta­táshoz. És végül – itt érintem az önéletrajznak azt a szintjét, amelyet ki akartam ke­rülni – ‘47 őszétől együtt éltem jelenlegi feleségemmel, aki távolról sem volt gaz­dag vagy tehetős, de pénzügyileg jobban állt, mint én. De ha ez a tény meg is men­tett az anyagi csődtől, új felelősséget is rakott rám (azt, hogy eltartsam magam), és legfő­képpen energiáim jó részét elhasz­nálta az az erőfeszítés, hogy alkalmazkodjak az új élethez.

Ezek a felszínes önéletrajzi megjegyzések szükségesek voltak a háború utáni öt-hat évben végzett tudományos munkám jellegének megértéséhez.

 

Azt mondtam, hogy regresszió és nem stagnálás. Igen, a háború utáni első írásaim a legszégyenteljesebbek. Az egyetlen, bár nem elégséges mentségem az, hogy gya­kor­latilag kényszerítve voltam az írásra: egy tudományos folyóiratnak mindar­ról, ami a görög vallásról az előző évtizedben megjelent, egy akkori kritikai fo­lyó­iratnak (Doxa) pedig a római vallásról. Ez utóbbi, ha nem is lényegesen, de talán kevésbé lett rémes. Ezekben a cikkekben ott van az összes fogyatékosságom, és még az 1937-es munkáim csekély értéke is hiányzik belőlük – tíz évvel később! Itt most felhasználom az alkalmat, hogy megemlítsem azokat a recenziókat, amelyek a nevem alatt jelentek meg a Studi e Materiali di Storia delle Religioni [SMSR] 1939 előtti számaiban. Pettazzoni azt a megbízást adta, hogy írjak re­cenziót a szerkesztőségbe beérkező könyvekről a folyóirat minden számába, már csak kénye­lemből is. Ugyanis nem volt könnyű olyan recenzenst találni, aki ne akarta volna megkapni magát a könyvet is, ahogy ezt szerkesztőségi szabály is előírta. Meg kellett írnom ezeket, függetlenül tudományos kompetenciám kor­látaitól és orientá­ciómtól (vagyis inkább dezorien­tált­ságomtól). Az eredmény gyakran óhatatlanul szörnyű lett: kritikátlanul feldicsértem olyan szerzők munkáit, akikben „hittem”, kiegyensúlyozatlan ítéleteket fogalmaztam meg, kötéltáncosként billegtem hozzá nem értésem szakadékai felett stb. A Doxának írott beszá­mo­lókban, miután sok írást kellett recenzálnom, a hibáim mérhetetlen mennyi­ségűre szaporodtak.

Hol is folytathattam volna kutatómunkámat, ha nem ott, ahol megszakadt. Visszatértem tehát a Fortuna istennőről szóló áhított munkához, de még zava­rosabb ideákkal. A kutatás újrakezdésének első és nagyon szerény gyümölcse egy kis, négy oldalas cikk lett Numeria istennőről.36 1946-ban látott napvilágot, kife­jezetten az újrakezdés szimbolikus gesztusaként. A cikk tartalmáról felesleges lenne említést tenni – egy lényegtelen kérdés hipotéziséről volt szó benne –, de ami a formáját illeti, megállapítható, hogy olyan mintha a szigorú pontosság rám ható csábítása térne vissza a Caecilius Metellusról hét évvel korábban kelt cikk első oldalairól.37 Jó jel volt? Az ezután következő évek termése alapján nem mondható. Könnyű pontosnak lenni egy nagyon korlátozott témában: Numeria ezt lehetővé tette.

 

5. Az „Albae Vigiliae”

 

Fortunával nem volt szerencsém ez alkalommal sem. Más témák hamarosan eltá­vo­lítottak tőle. Íme hogyan.

Hihetetlennek tűnik, de már az 1946–1947-es akadémiai évben megtartottam az első szabad kurzusomat. A tárgya Róma ideája a római vallásban, vagyis azt néztem meg, hogy a római állam a közös vallásban hogyan nyilvánítja ki a saját magáról alkotott képét. Elég ambiciózus vállalkozás volt. A közönség előtt való beszéd oly mértékben keltett bennem félelmet, hogy szükségesnek láttam, hogy leírjam előre szin­te az egész kurzus előadásait. Természetesen most már nem emlékszem a részle­tek­re, de tudom, hogy a kurzus jó része az archaikus naptár ünnepeinek – Lupercalia, Parilia – elem­zéséből állt, és sok szó esett a Vesta kultuszról. Csak azért említem ezt a kurzust, mert már benne voltak a következő két munkám gyökerei. Ezeket németül publikáltam (az olasz kéziratból fordítva) 1949-ben, Zürichben, az Albae Vigilae sorozatában, amelynek Kerényi volt a főszerkesztője. Két munkáról beszélek, mert két különböző könyvben publikáltam,38 de egyetlen gondolat­menet­ként írtam meg. A kiadó igénye volt a látszó­lag egymástól független két publikáció, amihez nagyon nehezen adtam beleegye­zésemet.

E munkák apropóján először megemlítem, hogy milyen hatásaik és következ­mé­nyeik voltak helyzetemre és a karrieremre nézvést, és azután próbálom meg értékelni e két írást tudományos gondolkodásom fejlődése szempontjából.

Mindjárt azzal kezdem, hogy ez a két szöveg a következő évekre meghatározták a rólam alkotott képet az olasz akadémiai világban. Németül jelentek meg, egy olyan sorozatban, amelyet Kerényi szerkesztett, és kizártak minden olasz tradícióból, nem­csak az akadémiaiból. Hiába tartoztam a Római Egyetemhez, jobban, mint valaha, külföldinek, magyarnak számítottam. Maga Pettazzoni, aki olvasta a kéziratokat, recenziójával39 udvariasan és megfontoltan, de távolságot tartott tőlem. Dícsért és kritikát gyakorolt, amelyet ma, a lényeget illetően jogosnak látok (különösen a 183. oldalt).40 Recenziója valamiféle elegánsan kifejtett, személyes intéssel végződik, de ez jelezte kapcsolatunk megromlásának kezdetét, amely pedig oly nagyszerű volt a há­bo­rú alatt és közvetlenül utána. Mivel én nem alkalmazkodtam az ő iránymu­ta­tá­sához, akadémiai „együttműködésünk” veszélybe került.41

E két írás Kerényi követőjeként definiált, valóban a tanítványa voltam és akkor még a barátja is. Ő szerkesztette az Albae Vigiliae-t és az Einaudinak lefordítottam Jung–Kerényi Einführungját, ami 1948-ban megjelent olaszul,42 így elkerülhetetlenül ez a vélekedés terjedt el. Ezen kívül Kerényi (és talán még inkább Altheim és iskolájának) hatása ténylegesen jelen van a két dolgozatban, és nem lehetett senkitől sem azt követelni, hogy a „lehengerlő evidencia” ellenére nehéz munkával elkezdje keresgélni, hogy a cikkekben vannak-e nyomai az eredetiségnek.

Másrészt e két füzet azt mutatta, hogy olyan ember lettem, aki dolgozik, és aki kezd kiterjedt ismereteket szerezni a római vallásról. Külföldön, ahol érdektelen volt, hogy az olasz kultúrán kívül állok, ezek a közlemények – egy kissé azért is, mert nem Olaszországban publikáltam – felhívták rám a szakemberek figyelmét. A Vesta bekerült a kurrens bibliográfiákba, és érdeklődést váltott ki olyanokból, mint Dumézil,43 és más, nemzetközileg neves kutatók dicsérték és írtak róla kritikát (pl. C. Koch,44 H. J. Rose45 stb.), sokkal inkább, mint a későbbiekben, az érettebb műve­im­mel kapcsolatban. Felejthetetlen számomra, ahogy Jean Hubaux46 követte a mun­ká­imat és kereste velem a kapcsolatot.

Ugyanakkor pont ez a két publikáció élezte ki és tetézte azt a válságot, amelyben szakmámmal kapcsolatban találtam magam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nyomdába kerültek, a haszontalanság érzetét keltették bennem és émelyegtem.

 

Ha elemezni igyekszem e szövegeket – most már a távolból, szenvtelenül –, csak azért teszem, hogy lássam: annak ellenére a „korábban” korszakhoz tartoznak, hogy későbbi érdeklődésem magvait rejtik. Tényleg nem érdemes hosszan időzni hibáik­nál, mert túlságosan is evidensek. De jelzem azokat, amelyek ma számomra a leglé­nyegesebbeknek tűnnek.

1. Ma meggyőződésem, hogy az önkényesség és az erőltetés minden kutató mű­vében fellelhető: ezek nélkül nincs interpretáció, marad a csupasz anyag. A kérdés csak a mérték és az, hogy mennyire kontrollál a kritikai érzék. Mind a Schutzgottheit, mind a Vesta fittyet hány minden józan megfontolásnak. A szigorra való törekvésem ellen hatott – nemcsak abban a korban – az a szinte állandó kísértés, hogy a végle­tekig kifacsarjam az anyagot, a legjelentéktelenebb nyomot is felhasználva, de eleg­endő kritikai érzék nélkül, ami a legabszurdabb önkényességekhez vezet.47

2. A ‘37-es munkáimban az „antik” fogalma (die Antike!) meg nem engedhető összehasonlítások és dedukciók felé vitt. A fogalom eme felfogását a római és a görög istenségek lényegi azonosságának altheimi doktrínája táplálta bennem. És ráadásul az Aspetti della morteban odáig mentem, hogy a római valláshoz a Socrates előtti filozófiában kerestem magyarázatot… (Vesta, 48, 55),48 vagy célom eléréséhez felhasználtam a Zeus Karios vagy az orfikus Phanes kultuszához kötődő tetteket… (Schutzgottheit, 19-től).

3. Az olyan (Kerényitől eredő) fogalmak folyamatos használata, mint „szo­láris”, „lunáris”, vagy „tellurikus” és „kozmikus” – azon kívül, hogy meghami­sí­tották a római vallás jellegét – általánosságuknál és hajlékonyságuknál fogva könnyen vezet­tek önkényességekhez.49

4. Különböző lépések, különböző terminusok (Grundintuititon, Idee an sich stb.) egy határozottan irracionális irányra engednek következtetni. Most, visszanézve, úgy tűnik, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy teljességgel hiányzott bár­miféle metodológiai szemlélet. A módszer hiánya megmagyarázza a naivitást, amely­re senki nem reflektált, és amelyet magam nem érzékeltem: például amikor a görög és a római istenségekről beszélek, úgy tűnik, mintha objektív „realitásukat” feltéte­lezném (an sich!), csak éppen másképp „fejezik ki” a görög és a római vallásban (pl. ld. Vesta 69-től Hephaistos és Vulcanus és kapcsolatuk Hestiával és Vestával, Hermes és Mercurius stb.). Ha valamilyen – akár ha hibás – metodológiai elgondolás mentén tárgyaltam volna ezeket, az azt jelentené, hogy legalább felvetettem az antik vallások tanulmányozásának céljaira és eszközeire vonatkozó problémát. A valóságban egy sokkal súlyosabb dologról volt szó egy immár 36 éves kutató esetében: az elmélyült gondolkodás teljes hiányáról, és következésképp, tanárom és az általa tiszteltek fel­vetéseinek spontán és passzív visszhangozásáról. Itt most talán nem lesz felesleges egy megállapítás: abban az időben már ismertem néhányat W. F. Otto, Altheim és Kerényi legélesebb kritikusai közül, de a mából visszanézve meg tudom érteni, hogy ösztönösen visszautasítottam Nilsson50 vagy Rose magatartását. Csak még nem jött el az idő, hogy tudatos módszertani pozícióból utasíthassam vissza őket.

 

Ahogy a két kis füzet hibái, úgy erényeik sem érdekesek önmagukban, csak eme írás témájának körében. Ezért most nem is időzöm el annál a ténynél, hogy – ellentétben azzal, ami a metodológia területén bebizonyosodott – a konkrét kutatás területén a két írás figyelemre méltó függetlenségemet bizonyítja: egyik interpretáció sem – legyen bár helyes vagy elhibázott – mutatja bármelyik, általam követett szerző sugallatait, egyik sem téziseik továbbfejlesztése vagy alkalmazása. Nem időzök olyan értékes felfedezéseknél, mint amilyen a klasszikus érvek használhatatlansága – a capitoliumi triász istenségének hiányában – az archaikus kalendárium datálására (Vesta, 21.); vagy a több „újév” lehetősége a naptári rendszerben stb., vagy az adatok, és a bibliográfia széleskörű ismerete. Az érdekel jelenleg, hogy túl a metodológiai felkészületlenségemen, a cikkek utat nyitottak néhány problémának és olyan megkö­ze­lítéseknek, amelyek kutatásaimban csak sok évvel később értek be. Szeretném kiemelni a legfontosabbakat. Először is a politeizmusra vonatkozókról van szó akkor is, ha abban az időben még nem ment nekem az egyetemes terminusokban való meg­fogalmazása. Közben az egész írást meghatározza az a szándék, hogy kimu­tassam, hogy a (római) istenségek komplex entitások (és nem érdekes, hogy ebben a tekintetben az elemzésben gyakran esem túlzásokba és önkényességekbe), vagyis nem merülnek ki egyetlen funkciójukban (Consus típusa: „a gabonaraktározás iste­ne”…), nem magyarázhatók egyetlen kód szerint (pl. a „természet”, a „kozmosz”, a „gazdaság”, a „szexualitás”, a társadalom”). Hanem többszörös valenciájuk van, egyidejűleg természeti, kozmikus, gazdasági, szexuális, állami stb. Ebben (és persze nem az egyes interpretációkban) igazam volt, szemben a római vallásról szóló mun­kák nagy részében jelen lévő reduktív interpretációkkal. A komplexitás elengedhe­tet­len a többszörös kód mai olvasatához, és később számomra a politeisztikus isteniség egyik megkülönböztető jegye lett a más típusú emberfeletti entitásokhoz képest, de a valenciák többszörössége nem az isteni mivolt egyetlen jellemzője. Ezt akkor megsejtettem és a jelentések elemzése (amely csak részben túlzó és önkényes) ezt be is mutatja. Ezt bizonyítja az is, hogy a római vallás egy olyan egyszerű állatot is be­fogad, mint a szamár (Vesta, 90-től).

De van még tovább is. Bár továbbra is a római vallásra korlátozva, itt állapítom meg először és meglepően világosan, hogy nem elégséges azt mondani (ahogy akkor és most is mondják), hogy egy istenség „rokon” egy másikkal, vagy azt, hogy kettő között „kapcsolat” van, hanem meg kell keresni annak a rokonságnak és kapcsolat­nak az okát. Ezt ebben a munkában, azt hiszem, elvégeztem – és itt sem az érdekes, hogy teljesen elhibáztam a megírás módját. Az a fontos, hogy a probléma fel lett vetve. Úgy tűnik, hogy még egy másik tény is fontos. Azt próbáltam bemutatni, ahogy a különböző római hagyományok szerinti összes istenségben a város „titkos védelmező istenségét” akarták megtalálni, vonásaikban van egy közös mag, legyenek bármily különbözőek is. Vagyis egy olyan „témát” kerestem – hogy zenei hasonlattal éljek – amelynek különböző csúcspontjai vannak a különböző kidolgozásokban, azokban a „kompozíciókban” amelyek maguk az isteni alakok. Ezzel kifejezetten előnyben részesítettem (túl naivan, még kronológiailag is!) azokat a „témákat” (voná­saik magját), amelyekben „megkomponáltnak” tűnnek attól, hogy – esetről-esetre – a „témák” összetapadnak.51 És még egyszer: a legkevésbé sem érdekel a sok szem­pontból abszurd konstrukció, maga az a kísérlet érdekel, hogy problematikussá te­gyem az „isteni alakot”. Már legalább ebben mennyire elszakadtam W. F. Ottótól és magától Kerényitől! Egy határozott történelmi pillanathoz kötöttem az isteni alakok megalkotását, a római politeizmus és az archaikus római civilizáció kialaku­lásának idejére, a Kr. előtt 6. századra tettem, talán helyesen. A megalkotás szót aláhúzom, mert ekkor először jelenik meg tudatomban a vallás kreatív jellege, és ez lesz a későbbiekben vallástörténeti érdeklődésem középpontjában.

Még egy, talán kevésbé lényeges, de következményeiben, későbbi kutatásaimra nézve súlyos részlet: ebben a munkában vettem észre először egy „szignifikáns” válto­zékonyságát. Amikor megállapítom (Schutzgottheit, 35.), hogy a bizonytalan nemű isten (sive deus sive dea) szétválik egy férfi és egy női princípiummá (akkor azt hittem, hogy így megoldom a „két” Pales, és eme isten hagyományosan ellent­mon­dásos nemének problémáját), ezzel azt állítom, hogy a női isten egy rejtett, tit­kos, a fő- illetve az alárendelt isten szisztémájában (paredros) nem más, mint egyike a célzások „kifejezési módjának”, a be nem vallott androgün isten ideájának. Kevéssé számít, hogy ez az interpretáció (a megfogalmazástól eltekintve) helyes vagy hibás, különösen nem a tárgyalt esetben, ahhoz képest, hogy rátaláltam arra az elem­ző módszerre, amellyel mind a rítusokat, mind a mítoszokat vizsgáltam a későbbiekben.

Összefoglalva, ezek a munkáim, amelyekre undorral és szégyennel szoktam gon­dolni, ma azzal lepnek meg, hogy megtalálom bennük azokat az irányokat, amelyek a későbbi fejlődés képességét mutatták és – visszanézve – a problémák kontinu­itásának jeleiként mutatkoznak. (Zárójelben: felvetődik egy másik probléma is, amelyet érdemes megemlíteni. Az, hogy tudományos eredményeink mekkora része alapszik – túl az adatok ismeretén, az alkalmazott módszeren és a kutatás céljain – a forma mentisen,52 azokon a meghatározó, tudattalan faktorokon, amelyeket ma­gunk­ban hordunk, gondolkodásunk érése, és kutatásaink előre haladása ellenére? Megjegyzésem szkeptikus, és apriori leértékeli minden eredményünket? Vagy azt a következtetést kell levonni, hogy az is, ami bennünk változatlan, csak része annak az „alapanyagnak”, amellyel kreatívan dolgozunk?)

 

6. Mély válság

 

Ahogy már említettem, az Albae Vigiliae-be leadott írásaim, még megjelenésük előtt meggyőztek arról, hogy utat tévesztettem, amikor a kutatást választottam. Fonák helyzetben éreztem magam, mint egyetemi tanársegéd, és mint kutató. Új utat sze­rettem volna keresni, bármilyen gyakorlati megoldást, amely megszabadítana a tettetéstől, amely talán lehetővé tenné, hogy kiéljem az „igazi” hajlamaimat, ame­lyeket elnyom hiteltelen tevékenységem, és lehetetlenné teszi, hogy spontán újra­kezdjek, vagy egyáltalán kezdjek valamit. De mivel hiányzott belőlem bármely gya­korlati érzék, még csak elképzelni sem tudtam, hogy hogyan is kereshetnék, hogyan is találhatnék egy másik munkát. A bizonytalanság miatt sem utasíthattam el a biztosat (1950-ben megkaptam a „rendes” tanársegédi kinevezést, körülbelül két évre visszamenőleg).

Ami a szorosan értelmezett produkciómat illeti, 1950-ből két „címet” jelezhetek: először vettem részt nemzetközi vallástörténeti kongresszuson (a 7.-en, amely Amsterdamban volt), és ott előadást tartottam (J. Hubaux javaslatára a L’Antiquité Classique lapjain közöltem53), és megjelent egy cikkem a SMSR-ben is.54

A konferenciaelőadásomban kísérletet tettem arra, hogy az archaikus római vallá­son belül két fázist különböztessek meg (és nem „aspektusokat” ahogy egy belga folyóirat cikkének címe írta). Az egyik az archaikus naptár megszerkesztése, a cikli­kus idő megalkotása (az annus vertens) és a Jupiter–Juno „pár”, mint egyenrangú, de ellentétes és komplementer (az idus fényessége és a calendae sötétsége) entitások képviselői. A másikat, a későbbit, az idő megalkotása (egymást követő évek név­adással) és a capitoliumi kultusz létrehozása képviseli (Jupiter egyedül a csúcson, mint Optimus Maximus). A munka problematikája nem volt túl eredeti Nilsson és Hanell,55 másrészt C. Koch után, még ha az interpretációs javaslatom különbözött is tőlük. De e rövid kongresszusi felszólalásom emléke két különböző természetű meg­jegyzésre ösztönöz. Az első: szórakoztató arra gondolnom, hogy miközben Itáliá­ban irracionalistaként voltam elkönyvelve, mint aki nem érdeklődik a törté­nelem iránt, Amsterdamban két neves tudós – H. J. Rose és A. D. Nock56 – a szememre hányták, hogy túlzás az, hogy történeti fázisokat akarok pontosan megkü­lönböztetni a római vallás nagyon régi, homályos és főként nagyon rövid időszakában... A másik megjegyzésem a következő: hihetetlennek tűnik, de ez az első és meglehetősen sematikus kísérletem, hogy tetten érjem a legrégibb római vallás fejlődési folyama­tá­nak szakaszait, kijelölte, hogy húsz évvel később ez legyen a (majd­nem) utolsó tudo­mányos témám (ld. később), amely befejezetlen maradt.

Ma az Osservazioni sulle esclusioni rituali [Megjegyzések a rituális kizárásról] című cikk57 az „első” fázisról írott legérettebb munkámnak tűnik. Az Albae Vigilae két füzete és e tanulmány között nagyobb az időbeli eltérés, mint ahogy a megje­lenési dátumok mutatják. A Schutzgottheitot és a Vestat ahhoz, hogy 1949-ben meg­jelenhessenek, le kellett fordítani, és még előtte meg is kellett írni, míg ez a cikk valójában 1950-es. Ez az írás erősen kötődik a struktúráját is meghatározó alkalom­hoz: H. Wagenvoort58 tézisének cáfolata. Szerinte a rabszolgák, az idegenek, a nők stb. kizárása bizonyos római kultuszokból a „mana”-nak (a hiány vagy a gyengeség, a negativitás) különböző módokon fertőző jellegén alapul, vagyis úgy tartották, hogy az ezekhez a kategóriákhoz tartozó embereknek ilyenek a tulajdonságaik. Egy ilyen leegyszerűsítő tézis cáfolatához nem kell akrobatának lenni, ezért nincsenek a cikkben erőltetett állítások, amelyek bőven vannak viszont a német nyelvű füzetek­ben. És nem csak ez számít, még csak az sem, hogy sokkal könnyedebb az okfejtés. De az igen, hogy egyrészt ez egy újabb lépés a politeizmus megértésében, másrészt az a felfedezés, amelyet a cikk 20. oldalán (a „mitikus nyelvnél” nem kevésbé fon­tos­ként) a „kultusz nyelveként” definiálok. (Amikor felfedezésről beszélek, nem abszolút jelentőséget tulajdonítok neki, ez az én számomra felfedezés.) Ha az előző két kis kötetben az isteni alak komplexitását igyekeztem kiemelni, itt érdeklődésemet a különbözőségek fogták meg, még azok között az istenségek közötti különbségek is, amelyek sok szempontból látszólag nagyon hasonlatosak. Az azonos vallás kü­lönböző isteneinek kapcso­lati hálójának figyelmes tanulmányozása (de mindig csak a római vallásról van szó), és a politeista vallások tipikus mechanizmusainak felisme­rése arra vezet, hogy a kevésbé komplex isteneket magukba olvasztják a nagyobb istenek (anélkül, hogy eltűnnének). Ez jelzi érdeklődésem fókuszpontját. A kérdés­feltevés hitelességét bi­zonyítja, hogy elkövetkező évtizedekben továbbfejlesztettem. Ez nem volt elegendő ahhoz, hogy elhiggyem, hogy megfelelek a ‘szakmámnak’. Az a gondolat, hogy min­den­­korra ehhez a tevékenységhez vagyok kötve, szorongással töltött el.

Ezért aztán abban az időszakban eszembe sem jutott, hogy egy napon én lehetnék a vallástörténeti tanszék vezetője. A római vallás kutatója voltam (már ha valaha is!), és a „vallástörténet” olyasvalami volt számomra, amit Pettazzoni művelt. Ő egyik évben a szláv pogányságról, a másik évben a mitológiai kutatások történe­téről, míg egy harmadikban a misztériumokról tartott kurzust, miközben egyes munkáiban (mint a három kötetes A bűnök meggyónása) szinte a világ minden vallá­sát érintette. Egy napon, ’50-ben vagy ’51-ben, a Kar egyik tanársegédje (ma kollé­gám, mint rendes egyetemi tanár) megkérdezte, hogy mik a szándékaim, tekintettel Pettazzoninak a tanítástól való visszavonulására (ami koránál fogva ’53-ra volt várható). Megdöbbentem, és biztosítottam arról, hogy soha sem gondoltam és nem is gondolok a tanszék vezetésére. Így aztán ő teljesen rendben lévén a lelkiisme­retével, azt mondta, hogy ebben az esetben megpályázza azt, úgy gondolván, hogy kellően felkészült. Végül brutálisan összetört ez a nagyszerű tudós, aki egyike volt azon keveseknek, akik figyelemmel kísérték addigi tevékenységemet. Hiúságom megsértésének egyik példája ez, és annak a példája, hogy fizetni kell a naivitásáért annak, aki abban hisz, hogy az őszinte és meggyőző tudományos vita lehetséges a vitázók személye nélkül. És nem ez volt az utolsó példa.59

 

* * *

 

Szakítás Kerényivel

 

Hosszasan elidőztem az első években írott szövegeimnél, már csak azért is, hogy bemutassam, fényévnyi távolságra voltam már akkor is – és most már tudatosan – Kerényi álláspontjától, és így írtam meg Appunti su una metodologia Studi e Materiali di Storia delle Religioni [Metodológiai jegyzetek] című recenziómat.60 Az alcíme is mutatja, hogy az Umgang mit Göttlichem (Göttingen, 1955) című kis Kerényi-kötetről61 szól. A távolság kimutatásához szükséges, de nem elégséges a cikk és annak személyes viszonyunkat érintő kellemetlen következménye. Elsősorban nem a több mint húsz éves barátságunk megszakadására gondolok, mint inkább arra a fájdalomra, amit azzal az emberrel kapcsolatban éreztem, aki örök elismerésemre volt jogosult. Írtam már e memoár elején Kerényi iránti diákkori csodálatomról. Most hozzáteszem, hogy nem lenne igaz azt gondolni, hogy ez a csodálat semmissé tett volna minden távolságot. Emlékszem, hogy gyakran mosolyogtunk (mert nem én egyedül) a „mester” olykor túlzóan lelkes, olykor enyhén groteszk megnyilvá­nulá­sain, melyek elkerülhetetlenül az elementáris humor forrásai lettek. Jelentős karak­terbeli és érzékenységbeli különbségek voltak közöttünk és ezek az idő múltával hangsúlyosabbak lettek, különösen akkor, amikor oly sok kétségem volt, elsősorban önmagammal kapcsolatban, és láttam őt az önmagába vetett megdönthetetlen hité­vel, és azzal, hogy mindig milyen nagyon komolyan vette önmagát. Amíg meg nem találtam a magam metodológiai irányát, a tudomány területén nem volt miben op­ponálnom őt, és továbbra is hittem abban, hogy a zsenialitása járatlan utakat kövez ki a görög vallás megismerésében. Csak az öntudatra ébredésem után kezdtem szé­dületes sebességgel eltávolodni ideáitól. Megmaradt a hála és a régi familiaritás.

Kerényi néha eljött Rómába, olykor kétszer is egy évben, ugyanabban a könyv­tárban dolgoztunk (a Biblioteca Americanában) és rengeteg alkalmunk volt beszél­getni. De egyre kevésbé értettük meg egymást. A növekvő meg nem értés egyidejűleg három szinten is jelentkezett. A tudomány szintjén, mert egyre türelmetlenebb let­tem kétségbevonhatatlan, prófétai tónusú, vagy éppen kinyilatkoztatásszerű megálla­pí­tásaival szemben. Vele beszélgetve az ilyen megnyilvánulásait viccesen így defi­niáltam: „a görög istenségekbe vetett hite”. A politikai nézeteltérésünk számomra felháborítóbb volt a tudományos egyet nem értésünknél, mert igaz, hogy Svájcba menekült a magyar nácizmus elől, és fiatalokként szabad szellemnek és progresszív­nak tartottuk, később viszont nagyon gyorsan reakciós álláspontot vett fel, a „zsi­geri” antikommunizmusét, és még ennél is rosszabbat, a Foster Dulles-féle62 Ame­rika imádását. És végül az emberi ellentétek: az önbizalma szinte paranoiává vált. Nem lehetett úgy megemlíteni neki egy kutató nevét – legyen szó Pettazzoniról, vagy Eliadéről, Dumézilről, vagy De Martinóról,63 hogy ne minősítse őket azonnal: „egy barom” vagy „egy hülye”. Ennek ellenére a régi bizalom valamilyen mértékben megmaradt. Amikor ideadta az akkor utolsóként megjelent kötetét, az Umgang mit Göttlichem címűt, – ma is úgy hiszem, hogy a legrosszabb művét – elolvastam és világosan megmondtam neki, hogy nem tetszett, és jeleztem neki, hogy írásban szeretném megindokolni. Világossá akartam tenni, hogy miben áll meg nem érté­sünk, ami a beszélgetéseinkben folyamatosan felbukkant, de töredékesen és rendet­lenül. Buzdított, hogy tegyem ezt, és arról beszélt, hogy esetleg publikálni fogja azt, amit írni fogok cikk vagy recenzió formájában. De azt mondtam, hogy őszintén fo­gom kifejteni a gondolataimat (amelyekről már tudta, hogy meglehetősen kriti­kusak). Ennek dacára tovább buzdított, talán kihívást látott benne, vagy pedig nem számolt azzal, hogy ideáitól való elszakadásom mennyire radikális, vagy pedig úgy hitte, hogy ő sebezhetetlen. Végül ebben maradtunk.

Meg kell mondanom, hogy több okból is tisztázásra volt szükségem: most, hogy felfedeztem a saját utamat, konfrontálódnom kellett saját múltammal, a „Kerényi-tanítvánnyal”, aki voltam, részben, hogy mérlegre tegyem magát az irányt, az irány­változtatás súlyát, és azt is, hogy hogyan képviselhettem egy olyan irányzatot, amelyet most visszautasítok. Ezen kívül azt reméltem, hogy rászoríthatom Kerényit egy alapos tartalmi, érvelő vitára. És végül, kényszerítő szükségét éreztem, hogy ledobjam magamról a folyamatosan rajtam lévő „kerényiánus” címkét. Amelyet a közvélemény (az a néhány olasz kutató, aki tudott a létezésemről) továbbra is hasz­nált velem kapcsolatban.64

 

Azonban két dolog is korlátozta a teljes őszinteséget és így azt is, hogy totális elkö­telezettséggel vállaljam álláspontomat. Egyrészt a múlt emlékein alapuló ragaszko­dásom maradványai, és érdemeinek objektív elismerése. Másrészt az a polemizáló hajlamom azokkal szemben, akik – különösen Olaszországban –, túl könnyen mon­danak ítéleteket prekoncepciók alapján a nem konformista kutatási irányzatokról, mindenekelőtt az olasz hagyományokkal szembenálló nonkonformistákról. Így a le­he­tőségek korlátai között csak enyhén kritizáló cikk született, amely kiemeli mind­azt, ami a könyvben akárcsak részlegesen is menthető, és ezen túl, polemizál Kerényi kritikusainak ellenvetéseivel és az olasz historizmussal (burkolt megjegyzésekkel Pettazzoni felé és a Croce-hívőnek megmaradt De Martino felé is). A mentség keresése – bizonyos értelemben, de nem úgy, ahogy Jung vagy Kerényi értelmezik, – még az „archetípus” fogalmában is, a cikknek ambivalens jelleget adott. Ma úgy látom, hogy az írás egyetlen célját sem váltotta valóra, Kerényi mégis hitszegő ag­resszi­ónak látta, és megsebződött. Később egyenesen azt sugallta, hogy azt a cikket rosszhiszeműen és érdekből írtam. Annyira, hogy miután elnyertem a tanszék vezetését, „gratuláló” levelében azt írta, hogy örül a hírnek, mert „talán mostantól nem lesz szükséged arra, hogy a Pettazzoni-féle kutyákkal együtt ugass, és a Togliatti-félékkel sem.” Vádak és megalapozatlan remények: új tudományos tájékozódásomat, és a régebbieket, a politikaiakat mélyre hatóan meg kellett vizsgálnom, de nem kel­lett visszavonnom.

Kapcsolatunk, bár látszólag megmaradt, de valójában véget ért.

 

Hetényi Ágnes fordítása

 


 

 Jegyzetek:

 

1 Angelo Brelich: Storia delle religioni, perche? Introd. di Vittorio Lanternari. Napoli, 1979. 21–43., 62–64. (részletek). Brelich eredeti, változatlan formában közölt jegyzeteit a jelenlegi jegyzetszámok mellett, kerek zárójelben megadott számmal különböztettük meg.

2 Mario Brelich (1910–1982) író, hírlapíró, műfordító. 1928–1933 között a Pázmány Péter Tudomány- egyetemre járt, ahol 1935-ben doktorált A 14. század vallásossága a kor olasz lírájában. Budapest, 1935. c. értekezésével. 1946-tól végleg Olaszországba költözött. Ld.: Zolnay László: Hírünk és hamvunk. Budapest, 1986. 180–186.

3 Pauler Ákos (1876–1933) filozófus, az MTA tagja, a filozófia nyilvános rendes és a pedagógia jogosított tanára a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen.

4 Brelich Angelo: Prima philosophia. Athenaeum, Úf. 20, 1934, 4/6. 211–219.

5 Kerényi Károlyt a Pázmány Péter Tudományegyetem görög és római vallástörténet magántanárává 1926-ban nevezték ki, de csak 1936-ban Pécsen lett/lehetett nyilvános rendes tanár; míg Alföldi András már 1930-ban nyilvános rendes tanár volt Budapesten.

6 Dissertationes Pannonicae ex Instituto Numismatico et Archaeologico Universitatis de Petro Pázmány nominatae Budapestinensis provenientes. Ser I. Monográfiák és doktori értekezések; Ser. II. Doktori értekezések. A sorozatok 1933–1946 között jelentek meg Alföldi András szerkesztésében. 1983-ban az ELTE kiadványaként újraindult.

7 Franz Cumont: After life in Roman paganism. London, 1922.

8 Brelich Angelo: A triumphator. Pécs, 1937. (A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Ókortudományi Intézetének értekezései, 1.) A tanulmány első lapján az alábbi ajánlás olvasható: „Dr. Hatvany Bertalan báró úrnak hálával és tisztelettel ajánlja a szerző”. Hatvany Bertalan (1900–1980) műgyűjtő, művészeti író, mecénás. Hatvany Lajos unokatestvére.

9 Brelich Angelo: Aspetti della morte nelle iscrizioni dell’impero romano / A halálszemlélet formái a Római Birodalom sírfeliratain. Budapest, 1937. (Dissertationes Pannonicae, I. 7.).

10 Otto Weinreich (1886–1972) német klasszika-filológus, a heidelbergi, majd a tübingeni egyetem professzora.

11 Franz Cumont (1868–1947) belga régész, történész, a genti egyetem professzora.

12 Adriano Tilgher (1887–1941) filozófus, színházi kritikus.

13 Julius Evola (1898–1974) olasz ezoterikus filozófus.

14 Guido Calza (1888–1946) olasz régész.

15 Johann Jakob Bachofen (1815–1887) svájci összehasonlító jogtörténész, történész és mítoszkutató.

16 Hermann von Keyserling (1880–1946) német filozófus. Eszméi középpontjában a lelki megújulás problémaköre állt.

17 Walter F. Otto (1874–1958) német klasszika-filológus, vallástörténész, 1934-től Frankfurt am Mainban egyetemi tanár.

18 Franz Altheim (1898–1976) német klasszika-filológus, vallástörténész, egyetemi tanár. Ld.: Volker Losemann: A Dioskurosok: Franz Altheim és Kerényi Károly. Egy barátság szakaszai. Mitológia és humanitás. Tanulmányok Kerényi Károly 100. születésnapjára. Szerk. Szilágyi János György. Budapest, 1999. 111–144.

19 „Hiábavaló tehát az elmúlt század lélekkel és másvilággal gyürkőző filozófiájának kérdéseire keresni antik feleleteket; ha ilyenek akadnak is, szerepük, beállításuk és így jelentésük is lényegében különbözik attól a tartalomtól, amivel a formailag azonos megoldások a kutató korában rendelkeznek vagy rendelkeznének, – nem is beszélve esetleg elenyésző jelentőségükről.” Brelich Angelo: Az ókori latin sírfeliratok világnézeti háttere. Pécs, 1936. 3. – Olaszul: Brelich 1937. i. m. 3.

20 Leo Frobenius (1873–1938) német néprajzkutató, régész. A kulturális morfológia és a frankfurti etnológiai iskola megalapítója.

21 Adolf Ellegard Jensen (1899–1965) német néprajzkutató, vallástörténész.

22 Brelich Angelo: A triumphator. Pécs, 1937.

23 (1.) Angelo Brelich: Trionfo e morte. [Győzelem és halál] Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 14. 1938. 189–193.

24 Theodor von Mommsen (1817–1903) német történész, ókortudós.

25 (2.) Triumphus, Leiden 1970.

26 Laureae aquincenses memoriae Valentini Kuzsinszky dicatae. Aquincumi babérágak Kuzsinszky Bálint emlékének. I. Budapest, 1938. 20–142.

27 Magyarul van, nem olvasható – az eredeti latin – Graecum est; non legitur. – mondás nyomán, azaz: nem érthető.

28 Ernesto Buonaiuti (1881–1946) történész, vallásfilozófus.

29 Raffaele Pettazzoni (1883–1959) vallástörténész, a római egyetem professzora. Ld. még: Natale Spineto: Kerényi Károly és a vallástörténeti tanulmányok Olaszországban. Mitológia és humanitás. Tanulmányok Kerényi Károly 100. születésnapjára. Szerk. Szilágyi János György. Budapest, 1999. 52–87.

30 Giovanni Becatti (1912–1973) olasz klasszika-archeológus.

31 Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 15. 1939. 30–41.

32 (3.) Ő volt az egyetlen tudós – ismereteim szerint – aki felfigyelt a cikk újdonságára, ahogy ez a majd egy évtizeddel később, a cikkről írott recenziójából kiderült, Vesta (RHR 1950, p. 226). [Revue de l’histoire des religions, 138. 1950. 226–229.].

33 (4.) D. Sabatucci: Mito e demitizzazione nell’antica Roma [Mítosz és mítosztalanítás az antik Rómában] in „Religioni e Civilta”, 1. 1972, 539–589; vö. E. Montanari: Roma. Momenti di una presa di coscienza culturale, Roma, 1976.

34 Brelich Angelo: Praeneste. Sziget, 3. 1939. 63–68.

35 Csuang Ce bölcsessége. Összeállította, kommentárral ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Brelich Angelo. Budapest, 1944. Az ABC Könyvkiadó Rt., a könyv kiadójának vezetője, a Brelich testvérek régi barátja, Zolnay László (1916–1985) régész, történész volt.

36 Brelich Angelo: Numeria. Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 19/20. 1943/1946. 179–181.

37 Brelich Angelo: Il mito nella di Cecilio Metello. Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 15. 1939. 30–41.

38 Angelo Brelich: Die geheime Schutzgottheit von Rome. Zürich, 1949. (Alba Vigiliae, NF. 6.) és Angelo Brelich: Vesta. Zürich, 1949. (Alba Vigiliae, NF. 7.)

39 Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 22. 1949/1950. 182–185.

40 (5.) És még vitathatóbbak a 184. oldal konkrét sugalmazásai.

41 (6.) Egy önéletrajz vagy életrajz tervébe bele lehetne illeszteni a Pettazzonival való kapcsolatom történetének részletes elemzését. De már ezeken az oldalakon is elkerülhetetlen. Meg kell említenem, hogy Pettazzoni általában nem volt valami kommunikatív és szinte sosem beszélgetett tudományos témákról. Nem ment bele vitába velem, nem tanított nekem semmit. Ha megértettem a gondolkodását – sokkal később –, az csak műveinek olvasásán keresztül történt.

42 Carl Gustav Jung e Károly Kerényi: Prolegomeni allo studio scientifico della mitologia. Trad. di Angelo Brelich. Torino, 1948.

43 Georges Dumézil (1898–1986) francia vallás- és mítoszkutató.

44 Carl Koch (1907–1956) német klasszika-filológus.

45 Herbert Jennings Rose (1883–1961) angol klasszika-filológus, mítoszkutató.

46 Jean Hubaux (1894–1959) francia történész, klasszika-filológus.

47 (7.) Elegendő lesz egyetlen egy a sok közül annak megértéséhez, hogy miről van szó. A Vestaban a 72. oldalon (n. 181), az (ovidiusi!) „mítosszal” kapcsolatban amikor Priapus megpróbálja megerőszakolni az istennőt, megemlítem a kétarcú Priapus elszigetelt (szicíliai!) ábrázolását, így célozva Vesta és Ianus jól ismert kapcsolatára...

48 (8.) Ebből is egy példa a sok közül: Herkules feltételezett „szoláris” karakterének felfogása Héraklésznek néhány, a görög mítoszokban található ábrázolásából származik.

49 (9.) Például könnyű úgy gondolni, hogy Pales „szolaritása” és kifejezett „égi” jellegének bizonyítására elegendő emlékeztetni Matuta epithetonjára és arra, hogy kelet felé fordulva imádkoztak Schutzgottheit, 23.

50 Martin P. Nilsson (1874–1967) svéd klasszika-filológus, mítoszkutató.

51 (10.) A munkát egyetlen idea formálta: az első részben (= Schutzgottheit) meghatároztam a sok különböző istenség közös magját anélkül, hogy elemeztem volna ezeket a maguk komplexitásában. A második részben (Vesta) azt néztem meg, hogy ezek a magok hogyan működnek egy komplett és komplex „isteni alakban”.

52 Gondolkodási forma, mentális forma.

53 Angelo Brelich: Deux Aspects religieux de la Rome archaďque. L’Antiquité Classique, 20, 1951, 2. 335–342.

54 Angelo Brelich: Osservazioni sulle „esclusioni rituali”. Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 22. 1949/1950. 1–21.

55 Krister Hanell (1904–1970) svéd klasszika-archeológus.

56 Arthur Darby Nock (1902–1963) angol klasszika-filológus, vallástörténész.

57 Brelich 1949/1950. i. m. 1–21.

58 Hendrik Wagenvoort: Roman Dynamism. Oxford, 1947.

59 (11.) Közeledett az időpont, amikor Pettazzoninak végleg el kellett hagynia a Kart, miután az egyetemi szabályzat szerinti öt év az oktatás befejezése (70 éves korban) és a nyugdíjazás között letelt. Ezalatt a professzorok még részt vehetnek a Kari Tanács ülésein és szavazati joguk is van. Ezekben az években Pettazzoni sürgetni kezdte, hogy írjanak ki pályázatot megüresedett helyére és addig megbízottként nekem tartotta fenn. Ez érthető csodálkozást váltott ki a Kar professzorai körében. Hogyhogy, kérdezték, nem Pettazzoni volt az, aki még két-három évvel korábban is azt hangoztatta, hogy Olaszországban senki sem „áll készen” az ő helyének betöltésére? Annyira, hogy akkor még megbízottként sem javasolt mást távozása utánra, mint egy kereszténységtörténész kollégát? És két-három év alatt annyi vallástörténész érett meg, hogy országos pályázatot kell kiírni? És annyira sürgős lenne, hogy pályázat útján töltsék be a posztot, amikor az oktatás kielégítő módon folyik megbízással is? Ilyen, és hasonló kritikák és látszólagos okok hangzottak el. Valójában másról volt szó. Sokan tudták, hogy az utóbbi években Pettazzoni figyelmét De Martinóra pazarolta, és azt gyanították, hogy ő lenne az in pectore jelöltje. Ám De Martinót rossz szemmel nézték akadémiai körökben, talán több okból is. Ezek között lehettek természetének bizonyos vonásai, és tudományos tevékenységének kevéssé „ortodox” mivolta, de ma meg vagyok győződve arról, hogy bizonyosan azért, mert baloldali, politikailag elkötelezett ember volt. (Én is baloldali voltam, de csak mint egyszerű idiotes, anélkül, hogy párthoz tartoztam volna, és nem folytattam politikai tevékenységet, nem tűztem zászlóra politikai álláspontomat, azt csak a néhány barátom ismerte.) Végül Pettazoni makacs akarata felülkerekedett a Kar zavarán és a pályázatot kiírták. Az én szempontomból a helyzet így nézett ki: én nem akartam a pályázatot, annál is inkább, mert továbbra is úgy gondoltam, hogy nem állok a tanszékvezetői feladat magaslatán, és ha rajtam múlott volna, szívesen maradtam volna életem végéig megbízott professzor és rendes tanársegéd (saját magam tanársegédje...). De a pályázatot kiírták. Akkor vagy nem pályázok, vagy ha pályázok és nem nyerek, ez nem csak azt jelentette volna, hogy elveszítem a tanszékvezetést, de azt is, hogy el kell hagynom a tanársegédi helyemet is. Mert az, hogy Pettazzoni tanársegédje voltam, több okból is indokolható volt: a korkülönbségünk okán (ő harminc évvel volt idősebb nálam), és az ő óriási presztízse miatt. Kényelmes volt a saját magam tanársegédjének lenni egy olyan intézetigazgató mellett, mint Pincherle, és egyáltalán nem volt szégyellnivaló. Ám tanársegédnek lenni és ötvenöt évesen!, valaki más, konkrétan De Martino mellett (mert már az elejétől fogva világos volt, hogy a játszma kettőnk között zajlik), aki körülbelül velem egyidős, és külföldön kevésbé ismert mint én, számomra elviselhetetlenül megalázó lett volna. Akkor úgy láttam, hogy az alternatíva a következő: vagy megnyerem a pályázatot, vagy szó szerint az utcára kerülök, munkanélküli leszek, bármiféle bevétel nélkül. Ez bárki számára abszurdnak tűnhet.

60 Studi e Materiali di Storia delle Religioni, 27. 1956. 1–30.

61 Karl Kerényi: Umgang mit Göttlichem. Über Mythologie und Religionsgeschichte. Göttingen, 1955.

62 John Foster Dullas (1888–1959) politikus, 1953–1959 között az Egyesült Államok külügyminisztere.

63 Ernesto de Martino (1908–1965) olasz etnológus, antropológus, valláskutató. Ld.: Spineto 1999. i. m. 65–68.

64 Kerényi és Brelich kapcsolatáról a kettejük levelezését tartalmazó olasz kötetben (Károly Kerényi – Angelo Brelich: Tra gli asfodeli dell’Elisio. Carteggio 1935–1959. A cura di Andrea Alessandri, prefazione di Marcello Massenzio. Roma, 2011.) Szilágyi János György tanulmányt közölt: Elváló utak. Brelich Angelo és Kerényi Károly levélváltásához. – magyarul megjelent: Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások az ókori görög és itáliai kultúrákról. Budapest, 2011. 305–313. – Ld. még: Lackó Miklós: Sziget. Kerényi Károly levelezéséből. 2000, 5, 1993, 1. 48–50.

 

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer