Marno János
A hüllő tévedhetetlensége
A zene haláltusája
Október, délután hat óra körül,
s a levegő éppen még meleg, a nő
pedig már fázós – ám most, a kora
nyári hűvösségben a nád s a sás
hegyén a meg-megülő madárrajból
rajzolódnak ki az éjszakára el-
némuló kottafejek; nyűgösödni
kezd a gyerek, éhes, vagy azért, mert már
összevissza ette magát, s untatja
meg nyugtalanítja a teltségérzet;
okádná ki, mielőtt visszaülnek
az autóba, melyet az anyja vezet.
A férfi fullad, nézi csak a lombok
húsán szunnyadó szelet, a bolondot.
Merülő labirintus
A nő tekintete mélyről ismerős,
mélyebbről, mint ameddig merülhetek;
szemhéjam, megmondtam, lezárva, csak
forgolódjék a szemgolyóm odabent.
Ujjbegyem a járomcsontját éri,
mire egymásnak esik két ősember,
dorongokkal, melyek csapást mérni
hivatottak a fejre vagy a törzsre,
erre vagy amarra, épp a dorong
fejétől függően. A füle oly
parányi, finom, hogy beleférne
a fülembe, illeszkedve halló-
járatomhoz, melynek sehol sincs vége,
vagy ha mégis, az már egyikünké se.
Csapda
St. Auby Tamásnak
Hivatalos becslések szerint az
emberiség háromnegyede gonosz.
Németországban 83%-a.
Az egynegyed része tehát, ami
Németországban 8%-kal
kevesebb, komoly fenyegetettségben
gyakorolja az emberségességet,
és nem is igazán ép lelkiismerettel,
hiszen maga az emberségesség
fogalma nagyobbrészt a gonoszság
párlatát tartalmazhatja csak, kivált
amikor ez a párlat egy lélegző
szájból csapódik le a vidéket végig-
mustráló ablaküvegen. Ó! – oszlatja
el ilyenkor betűző ujjaival az utas
a homályt –, mit fűzhetnék hozzá én ilyen
pokoli csapdához a saját nevemben!
A hüllő tévedhetetlensége
Álmomban hüllő lehettem, kezdhettem
mindent elölről, kúszás egy kertben,
füve és fái régről ismerősnek
tűntek, és a férfiak! karjukon karcsú
ujjakkal s csuklóval, selyem csipke-
kesztyűvel, mely lehet fehér, halvány
rózsaszín, halványabb a hűvös hajnalnál,
vagy tejszínsárga, mint némely szőke haj.
S a kert végében, odalent, egy csepp
tó, és a tóban egy tolószéknyi szűk
sziget, a szigeten Kertész Imre
beszél, magában, s a körégyűltekhez.
Vagy mégsem biztos, hogy egészen ő az.
Talán rosszul látom az álmomat.
Még nem látom be, hogy nem őt látom –
a kísérteties hasonlóság miatt;
várnom kell hát, míg félig ráébredek,
hogy mindenfelé kísértetek járnak.
Ideje a pop szakmában jártasságra
lelnem, mert ez az alak kalimpálva
a levegőbe vonít, felső ajkát
ráhúzva az ínyre, hogy mindkét lapát
metszője mintha harapni készülne.
Ez a látszat. Mely kizárja, hogy Kertész
Imre lenne, vagy az ő stílusához
egy másik, közeledő szerző. A haj-
viselet viszont hajszálra ugyanaz!
Őrjítő megegyezés a kopasz
homlok és fejtető után a tarkóra
ránövesztett agyalapi hajzat
formája és viselete között.
A dal a fáradtságnak s a hűségnek
iparkodik szárnyakat kölcsönözni,
teljes odaadással. Ami ellent-
mondást rejt magában, ezt mindannyian
érzik, a hatás mégis elsöprő és
leírhatatlan. Szorulni látszik a
közönség gyűrűje a tavacska
körül, és tágulni egyidejűleg,
ami nekem mint egyetlen hüllőnek
a jelenésben a pusztulást is
jelentheti, úgy, hogy megfojtom magam.
A Kertész fejű popsztár teste össze-
törpül a dal előrehaladtával,
míg a feje többszörösére dagad.
Mellkasom egy óriási üres seb.
Amilyen a hajnal most a kertben,
és az égalján is feltűnni látszik
a vörös törpe óriás az alvadtvéres
fejével.
Gondolkodom, tehát nem vagy
Tökvelővel etetem magam, Uram.
Az ukrán nyomort bemutató filmet
végül mégsem találtam elég meg-
rendítőnek, kivétel a ragyás képű
ételhordó bringás férfi a szeretet-
szolgálattól, ő megülte – s még most is
üli – a gyomromat és általa
a szívemet, ám a nyomorszint úgy
(szóismétlés!) általában nem hatott
rám (szóismétlés még egy!) egyáltalán,
Uram. Érzéketlenné tettek talán
(érdekes, itt nem mondanám, hogy szót
ismétlek) a körülmények. Melyek
lesújtóak s elgondolkodtatóak.
Most hát tanakodom, Uram, kókadozó
fővel, azt gondolom, tehát inkább nem vagy,
mint vagy.
A tökvelő
Hajnali kettőre járt, mikor megkordult
a gyomrom. A valóságban, azt mondják
a szakemberek, nem onnan, hanem
mélyebbről jön, a vastagbél felszálló
ágából a morgolódás. Trehány szó-
használat, valahol itt belül tudom,
mégsem teszek semmit ellene. Megyek
a tar fejem után, és feltúrom
a hűtőszekrényt a tökvelő után.
Ezúttal hát duplán forgatom a nyelvem
elhanyagoltan. Csakhogy valóban a
hűtőben matatva pont a vakondra
gondoltam, Uram, mint gyökérzetedre,
s egyszersmind mint ellenlábasodra,
ki tekintetét inkább a földbe fúrja,
semhogy fölemelné terád. A velőről
meg mit mondjak még? Kenyérre kenhettem
kevés üggyel-bajjal, és faltam, faltam
azon hidegében.
Abrosz
Én sem vagyok valójában, Uram,
vagyis egy húron pendülünk, nemde,
a nem-et és a de-t összecsirizezve.
Egy barátomnak írtam erről az éjjel,
nem egészen tiszta lelkiismerettel,
lévén beteg ő is, mint magam, s mint te,
ha a húrokat itt szürke hurokra
szűkítem. Tudom, Uram, nem vagy híve
a kerekítéseknek, a keréknek,
mely kátyút kátyúra váj az elménkbe,
holott nincs is éppen hova mennénk
az esetek többségében. Ennénk
velőt idehaza, biotojást rá-
ütve – ha volnának ily nyersanyagaink;
de hűtőnk üres. És jobb is így, lévén
az áram kikapcsolva, bármi degesz
csak ránk romolna, élemedett árny-
foltokra, melyeket semmi vegyszer nem
szed ki az abroszból. Velünk együtt kell
a végén neki is az asztalról lekopnia.
Átkellemesülés
I’m pickin’ up good vibrations...
(Beach Boys)
Ki élelmesnek gondolja magát, és
büszke rá, mert erényei közül
ezt tartja a legtöbbre, ki kórosan
élhetetlennek, és fékezhetetlenül
kérked is vele. Sikk volt náluk, sikongja,
a koplalás. Felkopott, mutatja, az álluk.
És a házuk közben átjáróház,
a falu többszáz lábának a számára,
s az álmai, manapság, százlábúakkal
tele. Az élelmes szemében ez semmit
nem jelent. Ahány láb, annyi szokás –
vethetné oda. Nevetve. Néhányan mi is
vele nevetnénk. De beleborzongunk
a gondolatba, hogy a lábunk között száz-
lábúak rohangászhatnak. Mintha fény-
sebességgel tűnnének fel s az árnyukéval
tüstént tova. Ilyenkor tűkön ülve
mondja ki-ki a magáét a továbbiakban,
senki sem figyel igazán oda,
a büszke valami rágcsálnivalót
enne, a kérkedőnek hirtelen kiszárad
a szája. De ne szaladjunk mindjárt
ennyivel előbbre. Várakozzunk titokban
türelemmel magunkban, míg a borzongás
alább nem hagy, vagy csak úgy magától
átkellemesül. Mint egy borzalmas (régi)
sláger hatvan év alatt.
Kezdhetek mindent elölről
Idén a Nap túl hevesen sütött,
szénné égtek a muskátlijaim.
Mondja
Igen, jó volt a nyár, köszönöm, jó
rövid, nem húzódott túl soká, jól
elrepült. Voltak persze húzósabb
napok is, meggyulladt rajtam a ruha,
lyukat égetett a Nap a blúzomba,
minden macskát feketének láttam
az aszfalton, a vérében kinyúlva,
s hamuszürkének otthon az enyémet
majdnem minden este. És most meséljen
Maga. Maguk is beáztak az éjjel,
és elment az áram, és megszakadt
minden kapcsolatuk a világgal?
Vagy Maguk nem is élnek olyan mélyen?
Csak az égadta sötétben kellett
ez egyszer reggelig kibírniuk?
Privát premier
Jó, hogy kérdezte. Mert jobban bele-
gondolva, most már biztosan mondhatom:
el vagyok ájulva tőle. Maga is el fog
ájulni, ha látja. Mintha egy lyukas
garason keresztül kémlelné a teret,
mely lehet szűkös utcácska, lehet
öblösebb templomtér vagy modern közösségi
park, nem fogja könnyen megítélni,
és épp ez az izgalmas benne. Hangokat,
különféle zajokat hall majd a vizslatás
közben, mintha magát vizsgálnák
abban a steril mágneses csőben,
ahol Schrödinger macskája, mint az enyém is,
egyszer csak felszívódna. Maga és én
csak azért nem, mert ahhoz mi végig
el vagyunk ájulva. Nem vagyunk magunknál,
és valljuk be, ennél jobb az életben ritkán
esik meg a súlyos vagy legalábbis
nem habkönnyű betegekkel, amilyen például Maga,
vagy a Maga szemében én is lehetek.
Legyünk egyenesek. Magát nem vonzza
a mozi. Én viszont boldogan beleveszek
az üres nézőtérbe, mert bátran mondhatom
üresnek azt a termet, ahol rajtam kívül, és
több székkel és széksorral távolabb tőlem,
talán még öten vagy heten ültek. Ültem
ott tehát elhagyott vadvirágszál gyanánt,
mely ha bármilyen szándékkal közelítenek hozzá,
bogáncsot ereszt, és úgy kapaszkodik meg
a férfi nadrágszárán. A férfi felőlem
lehet nő is, átmenet a kettő között, tök
mindegy nekem, engem egy gyerekkel, vagy több
gyerekkel akár, nem lehet megetetni.
Kirándulnak a gyerekek! Ránduljanak csak,
és csörömpöljenek alumínium
edényeikkel a tisztáson, ahol Maga is meg-
fordult néhányszor gyerekkorában. Lehunyom
a szememet és ott látom Magát nyolc-tíz
évesen, szandálban, rövidnadrágban. Tetszik
nekem. Gondolom, én is tetszenék
Magának csukott szemmel. Pokoli zajban. Ahogy
intek, hogy jöjjön utánam, tartson velem
az üres nézőtéren, és főleg ne féljen, ne
féljen tőlem, sem attól, hogy megőrülhet.
Előbb ájul el ismét, megígérhetem.